A lapunk közösségi oldalán meghirdetett KISZó-kérdés megosztói között havonta kisorsolunk egy nyertest. Az egyik szerencsés Veres Gabriella volt, aki nagy hasznát veszi az ajándéknak.
– Az óvodában jól jön a hangosítás, főleg ha az összes gyerek egy helyen van… – magyarázza a tiszapéterfalvai nő, aki egy vezetéknélküli hangszórót kapott. – Eddigi életemben ezenkívül még csak egy dolgot nyertem. A férjem meg is jegyezte viccesen, hogy most már lottóznunk kellene…
Gabriella délelőtt Tiszabökényben dolgozik a bölcsőde-óvodában, délután a Tiszapéterfalvai Ifjúsági Művészeti Iskolában oktat szolfézst.
– Hogyan indult el a zenei pályán?
– Úgy, hogy nem lehettem óvónő. Abban az évben nem volt magyar csoport, ukránba pedig nem akartam menni, így 1990-ben felvételiztem a zenei szakra a Munkácsi Tanítóképzőben.
Amióta az eszemet tudom, gyerekekkel akartam foglalkozni.
Keresztanyám óvónő volt, Nagyszőlősre járt munkába. Amikor néha bejelentette, hogy visz magával, majd’ kiugrottam a bőrömből, ünnepnap volt. Bíztam abban, hogy zenenevelő lehetek, de aztán úgy hozta a sors, hogy bezárták a kisdedóvókat, így a fő munkahelyem a művészeti iskola lett Péterfalván. Zeneirodalom-tanárként tevékenykedtem. Később ez abbamaradt, helyette párhuzamosan neveltem a kicsiket Fancsikán és Tiszabökényben. Két éve jöttem vissza a péterfalvai zeneiskolába, most szolfézst tanítok. Nagyon élvezem.
Jókedélyű, határozott természet, nem gyötri feleslegesen a gyerekeket, szigorúsága csak addig terjed, amíg muszáj. Úgy véli, a kicsiknek időt kell adni arra, hogy gyerekek legyenek. A két fia teljesen különböző, ám mindkettőnek hagyják, hogy a saját útjukat járják.
– Szabolcs a zenét választotta, míg Ábel, miután befejezte a zeneiskolát, letette a hangszert, és továbblépett.
Nem az a fajta, aki képes órák hosszat gyakorolni. Neki a kétkezi munka jön be. Szabolcs az ungvári szakiskola után elment Budapestre, ott végezte el a Kőbányai Zenei Stúdiót, már csak a szakvizsgáját kell letennie. A legjobban a jazzmuzsika fekszik neki. Jelenleg Németországban, egy szállodában zenél. Alig várjuk már, hogy október végén hazajöjjön. Fél éve nem láttuk. A kicsi Nyíregyházán fejezte be a húsipari szakközépet, gondolt egyet, és még elment hegesztőnek tanulni. Nem sürgetjük, még csak tizenkilenc lesz.
Az édesanya örülne, ha itthon lennének a fiai, de azt mondja,
azt még képes elviselni, ha a gyermekek kirepülnek, ez az élet rendje, viszont a férje nélkül félember lenne.
Ezért hálás, hogy a párja itthon dolgozik, és a gyerekeknek van egy hely, ahová bármikor hazajöhetnek.
Simon Rita
