A történelem a legnagyobb tanítómester. Ha a kijelentést alapelvként fogadjuk el, akkor nem árt megvizsgálni, hogy mire is oktat a história. Hisz nyilvánvaló, hogy mindenki a saját nemzete múltjából merít, választ követendő példát. Egyes nemzetek a birodalomépítésben, a gyarmatosításban, más népek leigázásában jeleskedtek. S – ennek megfelelően, szükségszerűen – más nációknak mindennek elszenvedése, a támadások elhárítása, a függetlenségért, a szabadságért folytatott küzdelem jutott osztályrészül.
A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) az oszmán uralom alól felszabaduló Magyarország első jelentős szabadságharca volt a Habsburg abszolutizmus ellen.
II. Rákóczi Ferenc az 1703. június 7-ére keltezett manifesztumban tudósította a külföldi hatalmi érdekcsoportokat arról, hogy Magyarországon az állami önrendelkezésért fogott fegyvert az ország lakossága.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye.
A fentebbi megállapításokat történészektől kölcsönöztem. Főként azért, hogy a tárgy- és tényszerűség megkérdőjelezhetetlen legyen, s így illusztráljam azt a három évszázados folytonosságot, mely a magyarság függetlenségi mozgalmait jellemzi.
Mi ezt kaptuk örökül, ebből merítettünk tudást, ez formálta habitusunkat, alakította, határozta meg értékrendünket.
Ebben az esetben a ki a szerencsésebb, mi a jobb? – aligha értelmezhető kérdés.
Sokkal célravezetőbb, ha arra keresünk választ, miként kell úgy élnünk, megélnünk jelenünket, hogy értelmet kapjon 1703, 1848, 1956.
