Valaha réges-rég (vagy 25 esztendeje) együtt álmodoztunk arról, hogyan lőjük karikára a támadó kafferbikát és hogyan járjuk a „kabubit” (az elejtett veszélyes vadat ünneplő barbár táncot) néger nyomkeresőinkkel. Akkor mindez két suhanc vágya volt, kik örültek fácánnak-nyúlnak, ám egyszercsak kinyílt a világ. Az új lehetőségekkel pedig Illés Sándor nagypaládi cimbora élni tudott. Hosszas tervezgetések után eljutott oda, ahová Kittenberger Kálmán óta minden magyar vadászember vágyik. Kigyúlhatott feje felett a Dél Csillaga, vagyis vadászpuskával poggyászában eljutott a legendák földjére – Afrikába. Persze ma már Afrika sem az, ami egy évszázada volt, de Sanyit akkor is irigylem, hiszen ugocsai magyar vadászemberként megtapasztalni a fekete kontinenst nem lehetett akármilyen élmény. Erről beszélgettünk a Túrhát jeles vadászemberével, ki ma is éppoly sokra tart egy gombóccá „gurított” toronykakast, mint Namíbia csűrt-csavart szarvú antilopjait.
– Sanyikám, hogy egy klasszikust idézzek „hogyan kezdődött” ?
– Úgy, hogy közös barátunk, Vásárosnamény világcsavargó vadászembere, Kis B. Zoltán, felajánlotta, hogy esetleg csatlakozhatok egy antilop-szafarihoz, amit Namíbiába szervez. Hat fős társulat jött össze, amihez magam is örömmel csatlakoztam, majd az elengedhetetlen papírmunkát követően július 23-án felülhettem a Vindhooek-be (Namíbia fővárosa) tartó repülőgépre. Mivel rendelkezem magyarországi, az egész világon elismert vadászvizsgával, különösebb gondokat sem okozott a dolog,
de még ma is valami álomszerű volt, mikor Afrika földjére léphettem.
– Konkrétan kiknél vadászhattál?
– Zoli bátyánk a namíbiai Omatako Hunting Trails vadászterületére szervezte meg a szafarit, és azt kell mondjam, nagyon jól választott. Omatako gazdái majd 200 éve németek (Namíbia egykoron német gyarmat volt) és ez az ott-tartózkodásom minden percében érezhető volt. A németes precizitás, a vad tisztelete, a 17 000 hektáros vadászterület gondozottsága olyan volt, mintha egy bajor vadászterületen jártam volna. Ide kívánkozik továbbá, hogy házigazdáink szó szerint úgy kezeltek bennünket, mint kedves vendégeket. Közvetlenségük minden akadályon felülemelkedett, és azt hiszem, elmegyek én még Omatako-ba, annyira tetszett az ott eltöltött egy hét. Összességében namíbiai tartózkodásom minden perce hatalmas élmény volt, ami minden tekintetben megérte a rááldozott anyagiakat.
– Sokak számára Afrika az egzotikus nyavalyák földje. Nem féltél, hogy megfertőz valami fránya vírus vagy bacilus?
– Ahol jártunk, az a maláriával fertőzött övezet déli határa, de mivel július vége a déli féltekén a tél közepe, a kórt terjesztő moszkitóktól nem kellett tartani.
Namíbia különben is egy nagyon kellemes klímájú, tiszta, rendezett ország, ahol a Közép-Afrikában pusztító trópusi betegségektől nincs mit tartani. Az utazás tervezésekor persze biztos, ami biztos alapon beadattunk egy tetanuszoltást, nehogy a zsigerelésnél egy esetleges, a kézen ejtett sebnél valami baj történjen, de erre sem volt szükség.
– Milyen eredménnyel jártál?
– A megbeszéltek alapján sikerült elejtenem 9 különböző afrikai antilop-fajtát, valamint egy varacskos kant. Az antilopok megnevezése ugyan kissé nehézkes, hiszen legtöbbjüknek nincs is magyar neve, de többek között lőttem sable antilopot, orixot, kék és fehér gnút, spring bock-ot, stein bock-ot, impalát, greavy zebrát, valamint egy igen jó nagykudut. A vadászatok során pedig csak csodálattal tudtam adózni a bennszülött nyomkeresők éles látásának. Magam sem vagyok vaksi, de amit azok a néger nyomolvasók tudnak, az valami fenomenális. Egy alkalommal például hosszas távcsövezés után, jó két-kétszászötven méterről végre kiszúrtam egy foltot, amiről képtelen voltam megmondani micsoda, de tudtam, hogy valami vad, és nagy büszkén felhívtam a nyomolvasó figyelmét rá. Az viszont szabad szemmel is csak legyintett, mondván aprócska stein bock, mely nem nekünk való. Igaza volt! Látásuk, nyomolvasó tudományuk hihetetlen.
A talaj ugyanis olyan, mint valami keményre döngölt agyagpadló amin én még egy orrszarvú nyomát sem tudtam kivenni, de ők pontosan meg tudták mondani, hogy milyen korú, súlyú és ivarú antilop járt előttünk.
Tudományuk egyszerűen elképesztő.
– Mi volt a legnagyobb élményed?
– A sable antilop. Ez a magyarul talán kardszarvú antilopnak nevezhető jószág ugyanis nagyon megizzasztott. Jó három órán keresztül csúsztunk-másztunk a becserkelése során a tüskebozótban, míg végre lövéshez tudtam jutni. No de mindez ma már csak emeli a trófea értékét.
– Egy emberevő oroszlánnal nem találkoztál?
– Oroszlán az általam bejárt vidéken ma már sajnos nincs, de efféle nagyvadra amúgy sem volt jogosultságom. Van viszont leopárd, amitől a helyiek félnek mint a tűztől. Ez az elegáns, foltos nagymacska ugyanis maga a karmokban-agyarakban végződő, sistergő istennyila. Ha meg a kölkeit védi, akkor végképp kész öngyilkosság a bozótosban tengelyt akasztani vele. Nekem persze leopárdra nem volt jogom fegyvert emelni, hát próbáltuk elkerülni őket.
Az Omatako területén ugyanakkor nagyon jó rinocérosz állomány is él. No, ezekkel az ősvilági tankokkal viszont párszor meggyűlt a bajom. Több antilop-cserkészet során akadtunk bele rhinókba, és az minden volt, csak nem kellemes! Mivel még önvédelemből sem lőhettem rájuk, a nyomolvasóm agyafúrt csalinkázással igyekezett kicselezni a szaglásukat. Az orrszarvúnak ugyanis nagyon rossz a szeme, de kiváló a szaglása. Ráadásul, ha szagot fog, azonnal támad, mint egy megvadult tank. Egy alkalommal, mikor „kényelmetlen” közelségbe kerültünk rinocéroszokkal, a kísérőm még a fegyverem is elkérte, nehogy bepánikolva rájuk lőjek, vagy ha esetleg valóban nincs más kiút és lőni kell, akkor ne nekem legyen kellemetlenségem belőle. Ráadásul július vége a rhinók párzási időszaka, amikor
a bikák fokozottan agresszívak, szóval nem egészséges kikezdeni velük.
– Hogyan éltetek és vadásztatok?
– Mint mondtam, télen a namíbiai klíma nagyon kellemes. Reggel olyan +5 fok körüli a hőmérséklet, ami kora délutánra felmegy 25-28 fokra. Reggel és esténként lesvadászatot folytattunk a váltók, sónyalatók, itatók környékén. Napközben pedig kocsival és gyalogosan cserkeltünk. Meg kell továbbá említenem, hogy minden nap a zsákmányunkból készült az ételünk. A német házigazdáink ugyanis az egzotikus antilophúst nagyon ízletesen kombinálták az európai gyomornak kedves fűszerekkel és elkészítési módokkal. A kajáról tehát tényleg csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok.
– Azt mondják, aki megkapta az „Afrika-kórt” – vagyis egyszer belekóstol az afrikai vadászatba – az sosem gyógyul ki belőle, és örökké visszavágyik. Tervezel-e újabb szafarit az Egyenlítőtől délre?
– Szinte félve mondom, de nekem is nagy vágyam belekóstolni „az afrikai nagy ötös” (a big five az Afrika-vadászok szlengjében az öt veszélyes afrikai nagyvadat, vagyis az oroszlánt, leopárdot, kafferbivalyt, rinocéroszt és elefántot jelenti) vadászatába, addig, míg fizikummal és idegekkel bírom az efféle kalandokat. Ez persze hatalmas anyagi áldozatot jelent, no de ahogy egy barátod mondani szokta,
nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk.
Én pedig szeretném az életem úgy élni, hogy legyen mire visszaemlékeznem. Ha tehát majd megjöttem az első afrikai veszélyes vad szafariról – ez valószínűleg bivaly vagy leopárd vadászat lesz – folytathatjuk a beszélgetést.
Matúz István
