Orosz Klára mosolygósan érkezik szerkesztőségünkbe. Elismerően néz szét, dicséri a változást. Nyertesünk járt a régi munkahelyünkön is, hiszen rendszeres megfejtőnk és hűséges előfizetőnk.
– Mitől sugárzik ennyire?
– Iskolában dolgozom, napközis tanító vagyok Dercenben. A gyerekek közelsége felvillanyozza az embert, és megedzi a beszélőkénket. Ősszel rendszeresen van hangszál- és torokgyulladásom ebből kifolyólag, de ezt én csak tanítóbetegségnek hívom… – legyint jókedvűen. – Sokat magyarázok, kacagok, amiatt jön elő, de részben attól is, hogy annyian vagyunk összezárva, mindig akad valaki, aki picit köhög.
A pedagógus lelkesen mesél az iskoláról, elmondja, 43-an vannak összesen a tanintézményben, holott 2016-ban még 68 munkatársat számláltak. 1979-ben 450 férőhelyesre építették az iskolát, tavaly már csak 266-an jártak ide, sajnos folyamatosan csökken a létszám.
Klárának harminckilenc éves munkaviszonya van, ebből az iskolában lassan húsz évet húzott le. Korábban jegyzőként dolgozott. Orosz nyelv és irodalom szakon végzett az egyetemen.
– Pionírvezető is voltam ám, ezután majd’ tizennyolc évet töltöttem a községházán, és onnan kerültem vissza az iskolába. Vonzottak a gyerekek… A nevelés a legszebb az oktatásban.
Azt javaslom, akiben nincs szeretet és türelem a gyerekekhez, ne menjen pedagógusnak. A pénzért ugyanis nem éri meg ezt a pályát választani.
– Más szakmán nem gondolkodott?
– Az elsős tanítónénim volt a példaképem. Nagyon szigorú volt. Megfordult a fejemben, hogy eladónő leszek. Amikor elkerültem a jegyzői állásomból, morfondíroztam is rajta, hogy boltot nyitunk. A férjemmel egy időben piacoltunk is, de már nem foglalkozunk jószágokkal, kertészkedéssel. Ez is megszűnt, a falun eladták az állatokat. Emlékszem, úgy 600-700 tehenet jegyeztem, mára már legfeljebb 70 szarvasmarha maradt.
A saját üzlet ötletét akkor elvetettem, végül a mérleg nyelve az iskola felé billent, és azóta is örömmel végzem a munkám.
Olyan jó érzés, hogy még a nagyobbak is, akiket korábban tanítottam, a nyakamba borulnak, ha meglátnak.
– Család?
– Két lányom van, ők Budapesten dolgoznak. Mindketten média és kommunikáció szakon végeztek, az egyik lányom nyert is önöknél gyerekkorában, az volt az álma, hogy a Kárpáti Igaz Szó munkatársa legyen. De úgy alakult, hogy a Nagyberegi Református Líceum befejezése után mindketten Magyarország felé vették az irányt, és ottmaradtak. A férjemnél 2016-ban daganatos betegséget diagnosztizáltak. Két évig sikerült pihenésre kényszeríteni, de nem bírni vele, külföldön dolgozik, mert azt mondta, ha nem engedem el, depressziós lesz. Tehát egyedül vagyok, ezért van időm még keresztrejtvényeket is fejteni.
– Mit olvas szívesen?
– A gyerekoldalból gyakran kivágom és sokszorosítom a kicsiknek szánt fejtörőket, képrejtvényeket, felolvasom nekik az ott publikált népmeséket. Imádják. A másodikosokkal már szókeresőbe is belevágunk, olyan nagy öröm nekik amikor, új szavakat tanulnak.
– Unoka?
– Sajnos még nincs, de én is későn mentem férjhez, türelmesen kivárom, amíg a lányaim meghozzák a döntést. De már szívesen babusgatnám az unokákat.
Simon Rita
