Gyorsan terjed az interneten az ismert közmondás átformált változata, miszerint eltűnt, mint a petőfisek Kárpátaljáról. Ezzel azokra az ösztöndíjasokra utalnak, akik a Petőfi Sándor Program keretében kerültek többek között vidékünkre, hogy a szórványmagyarságot segítsék, ám nemrég arra kényszerültek, hogy elhagyják missziós állomásukat.
Évek óta érkezik hozzánk a Kárpát-medencéből nyolc-tíz ösztöndíjas, akik legfeljebb fakardot vesznek a kezükbe, de leginkább hangszert és ceruzát, amivel az identitás erősítését, a kultúra fejlődését, a magyar nyelv ápolását szolgálják. Tavaly szerencsém volt mindegyikükkel közelebbről is megismerkedni, hosszú és terjedelmes interjúban számoltam be pozitív élményeikről, változatos tevékenységükről. Munkájuk hiánypótló, újszerű és hasznos volt. Ahonnan távoztak, ott érződik a hiányuk.
A fiatalok új meglátásból közelítették meg a problémákat, lelkesedést és színt vittek a mindennapokba. Ha nem is tudatosan, de hiszem, megtörtént az utánpótlás kinevelése. Ezek az ösztöndíjasok ahol jártak, elültettek egy kis magot, vagy a már meglévő facsemetéket gondozták, amelyből kellő akarattal olyan terebélyes fa nőhet, amely árnyékot, felüdülést adhat az egész közösségnek.
Megmutatták az irányt, meggyújtották a tüzet még a legtávolabbi szórvány közösségekben is, elindult egy folyamat, amit nem szabad veszni hagynunk. Itt is vannak olyan emberek, akik képesek arra a munkára, sőt, talán már évek óta végzik, csupán nem neveztük őket ösztöndíjasoknak, mert az ukrán állam szegény kasszáján éltek, illetve nem volt erdélyi vagy vajdasági tájszólásuk.
Talán elérkezett az idő, hogy most előlépjenek a ködből.
