A magyar erdők halk szavú krónikása – Fekete István

Híres vadászokat, világutazókat és vadászírókat bemutató sorozatunkban most egy sokak számára ismert névhez jutottunk el. Élete során nem járt Afrikában, (a szülőháztól legmesszebb Erdélyországig jutott), ám barátjától, Kittenberger Kálmántól mégis gyógyíthatatlanul megkapta az „Afrika-kórt”. A szocializmus éveiben „ifjúsági író” címen skatulyázták be, holott ennél sokkal több volt. Valójában Jókai Mór után a XX. század második legolvasottabb magyar írójáról beszélünk. Talán elég, ha azt mondom, Tüskevár vagy Vuk, és minden olvasó tudni fogja, hogy mai hősünk a magyar próza egyik legegyedibb hangú művelője, a természet szeretetének és megismerésének csendes szavú apostola, Fekete István.

A kis „mestör Pesta”, ahogy gyermekkorának derék parasztemberei nevezik, 1900. január 25-én, Fekete Árpád vasakaratú iskolamester és a csendes Sípos Anna gyermekeként látja meg a napvilágot a dunántúli Göllén. Érdekes családba születik, hiszen a rokonságában és felmenői között van iszákos szerencsejátékos, nyughatatlan csavargó, szentéletű szerzetes, szabadságharcos (Damjanich János, aradi vértanú hősünk dédnagybátyja) és kemény parasztember.

Az érzékeny lelkű kisdiáknak viszont nincs könnyű sora. Apja még a kor nevelési rendszere szerint is keményen fogja, és bizony a csavargásait, rosszcsontkodásait gyakran jutalmazza nádpálcával meg derékszíjjal.

Mondjuk ki nyíltan, a kedves papa veri a fiát, mint szódás a lovát, mert retteg a számára érthetetlen hóbortnak tűnő lelki alkatától, érzékenységétől és gyermekként is megnyilvánuló tehetségétől. Ez a kőkemény, tisztes paraszt-értelmiségi ugyanis mindent megtesz a társadalmi és anyagi szamárlétrán történő hagyományos feljebbjutásért. Örömmel és kiváló eredményekkel gazdálkodik a kántorföldeken, ám sajnos nem érti fia lelkét. Képtelen belátni: István fia soha nem lép majd a nyomdokaiba. E néha kemény, ám mégis felhőtlenül boldog időkben két asszony kel a kis Pista védelmére: a nagy francia forradalom elől elmenekült család sarja, az ékes szavú, meleg szívű De la John nagymama, és édesanyja. No és végső menedéknek ott van anyai nagyapja, Sípos István erdész „Ki maga volt a békesség és derű. Aki nem szeretett, és nem is akart parancsolni senkinek”. Az évek viszont múlnak, és amikor 1910-ben a „Pesta gyerök” színjeles bizonyítványt hoz haza, apja feladja göllei állását, kéri nyugdíjazását és a család Kaposvárra költözik. A kaposvári gimnázium viszont pokollá válik. A szabadsághoz szokott, betörhetetlen kiskamasz nem találja a helyét. Félévkor latinból, számtanból és természetrajzból is megbukik.

Ez utóbbi különösen fájdalmas számára, hiszen nem volt fű, fa vagy madár, amit ne ismert volna, de a gimnáziumi „magolósdi” nem neki való.

A katasztrofális bizonyítvánnyal bujdosni indul, de csak egy Kaposvár határában álló pajtáig jut. Ott éri utol édesapja, ki félreteszi a nádpálcát. Verés helyett kézen fogva vezeti haza fiát és valami őszinte megértés lesz rajta úrrá, mert csemetéjét a „jónevű” gimnáziumból átíratja a kevésbé nívós polgári fiúiskolába. Hősünknek ott már sikerül magára találnia, majd 1915 őszén beiratkozik a Kaposvári Felsőkereskedelmi Iskolába.

A tanulás már nem jelent nehézséget, de szíve Somogyfajszra a falusi rokonsághoz húzza. Ott ismerkedik meg apai nagynénje férjével, a Libic patak molnárjával, kiről részben a Tüskevár István gazdáját mintázza majd, és együtt vadászgat egy írástudatlan öreg csősszel, aki írásaiban először Herlicskaként, később Matula Gergelyként köszön vissza. Ott lövi első rókáját, fogja első „komoly” halait, de a boldog barangolások hamar véget érnek.

1917-ben fel kell húznia az egyenruhát. Tombol az első nagy világégés, és csak egy kis protekcióval meg nagy szerencsével ússza meg, hogy a fronton bevessék. A háború után viszont főképp anyagi okok miatt dönt úgy, hogy katona marad. Egy kivérzett, tönkretett országot szolgál, és ez bizony rányomja bélyegét. A fiatal önkéntes hadapród kilátástalanságában egyre gyakrabban néz a pohár fenekére, minek komoly laktanya, és egyéb fogságok lesznek az eredményei. Mint oly sokan sorstársai közül, ő is veszni készül, hogy egy áttivornyázott éjszaka után majd főbe lője magát, de ezredese keménysége és a józan parasztősöktől megörökölt élni akarás szerencsére észre térítik.

Leteszi a poharat és megkomolyodik.

1923-ban pedig felvételt nyer a Debreceni Gazdasági Akadémiára, de közben folytatja katonai szolgálatát is. Dunántúliként Debrecen és a puszta nem az ő világa, átkéri hát magát Mosonmagyaróvárra, ahol 1926-ban diplomázik és végre az angyalbőrt is levetheti.

Frissdiplomásként Bakócára, a Majláth-birtokra kerül mint segéd-gazdatiszt. Állása nyomorúságos, fizetése csekély, de a katonasorson edződött fiatalember mindezt zokszó nélkül tűri. A bakócai jegyző, intéző, postamester és állatorvos – a korabeli értelmiség – viszont élénk társadalmi életet él, amiben neki is részt kell vennie. Az általuk szervezett bálon ismeri meg későbbi feleségét, Piller Editet, a helyi orvos lányát. Az elit ugyanakkor nem fogadja be. Intrikáik, kicsinyes harcaik fokozatosan elidegenítik ettől a társaságtól. Házasodni kívánó fiatalemberként pedig egyre komolyabb anyagi gondokkal is szembe kell néznie. Sorra írja a folyamodványokat, de protekció nélkül nehéz jó állást találnia. Végül azonban mellé szegődik a szerencse, és Ajkán Nirnsee Ferenc, holland származású sertéskereskedő 6000 holdas birtokán gazdatiszti beosztást kap. A grófi rangra vergődött egykori disznókupec szerencsére korrekt ember. Szolgálati lakást, jó fizetést biztosít és Fekete István szakmai tudása végre kibontakozhat és elveheti szerelmét, Editet.

Rendszeresen publikál a Gazdatisztek Lapjában, búzát nemesít, tejüzemet alapít, az irányításával tenyésztett merinó kosok pedig számtalan díjat nyernek az országos kiállításokon. „Gazdája”, a profitot istenítő Nirnsee, és beosztottjai, az egyszerű zsellérek, parasztemberek egyaránt nagyra tartják. Mélyen megélt katolikus hitéből fakadó embersége ugyanis valahogy mindig mindenkin segíteni tud. Az ajkai bányatulajdonos és a nagybirtokos összeszólalkozik és a zsellérek gyermekeinek megtiltják a bányaiskola látogatását? A „mérnökúr” kijárja, hogy a két mágnás ellenségeskedésének ne a gyerekek vallják kárát. Egy nagyvérű parasztlegény szoknyaügy miatt bicskázásba keveredik a szomszéd falu nagygazdáinak sarjaival?

Fekete István ügyvédet biztosít a csendőröket baltával fogadó legénynek, akit végül jogos önvédelem miatt felmentenek.

És a sort napestig lehetne folytatni, a zsellérek gyermekeinek juttatott ingyentejen át a gazdaság kontójára átalakított cselédkonyhákig.

Mindeközben 1930-ban megszületik Edit lánya, 1932-ben pedig István fia. Munkája mellett pedig végre marad ideje írogatni, noha a sorok egyelőre csak az asztalfióknak születnek. 1933-ban viszont a Nimródban megjelenik egy cikk az egerészölyvek vadászatáról, és arról, hogy milyen finom Újházi tyúklevest lehet főzni a fiatalabbakból. A természetet nyitott szemmel járó vadászember ezen úgy megdühödik, hogy ír egy válaszcikket, melyben e madarak végtelen mezőgazdasági hasznát ismerteti. A cikket közli a Nimród, és megjön a válasz a lap akkoriban már igencsak rigolyás, nagyhatalmú tulajdonos-főszerkesztőjétől, Kittenberger Kálmántól. Mindössze ennyi áll benne: „Írjon!”. Hősünk pedig ír.

Eleinte beszámolókat vet papírra, vadászmódszereket és vadászetikát népszerűsít, harcol a káros beidegződések ellen, és hozzájárul ahhoz, hogy a Nimród azzá legyen, aminek ma is ismerjük. Kittenberger viszont szigorú szerkesztő, gyengébb irományait szó nélkül a papírkosárba vágja, de ez hozzájárul Fekete stílusának kialakulásához. 1936-ban az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság pályázatára megírja első regényét, A koppányi aga testamentumát. A mű hatalmas sikert arat, csakúgy mint következő regénye, a világháborút és a Tanácsköztársaság rémtetteit bemutató Zsellérek.

1940-ben beválasztják a kor legnívósabb irodalmi társaságába, a Kisfaludy Társaságba, de legnagyobb jutalma, hogy halála előtt végre az apja is megbékél vele. Elismeri, hogy fiából csak lett „valaki”. Mindemellett persze rengeteget vadászik. Erdélyben, a Bükkben, a Börzsönyben barangol vadász- és írótársaival. Baráti kapcsolatot tart fenn Wass Alberttel, Tőrey Zoltánnal, a Filmiroda igazgatójával, dr. Vértse Alberttel, a Magyar Madártani Intézet vezetőjével, Csathó Kálmánnal, a Nemzeti Színház igazgatójával, Széchenyi Zsigmonddal, kivel még Bakócán ismerkedik meg, és persze legjobb barátja Kittenberger Kálmán.

A 40-es évek elejére roppant termékeny és sikeres szerző lesz. Ír színdarabot (Hajnalodik), forgatókönyvet (dr. Kovács István), regényeket, novellákat, tudományos publikációkat, de írásaiban

műfajtól függetlenül valahol mindig visszaköszön a magyar vidék parasztemberének néha kissé idealizált képe és az erdők-mezők illata.

Az írás miatt ajkai állását végül feladja. A budai Sas-hegyen vásárol egy, a kor minden polgári kényelmével berendezett villát, és már főállású íróként alkot, amikor Magyarország felett elkezd beborulni az ég. Hullani kezdenek bombák, tüzérségi lövedékek, és hamarosan kezdetét veszi egy rettenetes vadászat, mely során neki és az általa képviselt értékrendnek az űzött vad szerepe jut.

(Folytatjuk)

Matúz István

 

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó