Mr. Kihívás, avagy beszélgetés Hídvégi Béla Pantheon-díjas magyar vadásszal

Fura világ a mienk, vadászoké, amit a kívülállónak nagyon nehéz megértenie. Mert bizony amikor az kerül szóba, hogy milyen érzés ronggyá ázva sárban fuldokolni egy novemberi nyúlstráfban, különféle balett mutatványokat abszolválva hasig szakadni a lucskos hóba, miközben dürgő siketfajdra cserkelünk, vagy napszúrást kapni az augusztusi fürjvadászaton, legtöbb nem vadász embertársunk értetlenkedve tárja szét két kezét, mondván „mi abban a jó?”. Hát még amikor szóba kerül a magashegyi vadászat, ahol 4000 méter felett levegőt még OTP-hitelre sem kapni, ahol a hegyibetegség, az oxigénhiány és a fáradtság tompítja érzékeinket olyan közegben, hol egyetlen elhibázott lépés is a vadász életébe kerülhet – no akkor már végképp nehéz racionális érveket találni. Eme elvetemült hegyivadászok között van viszont egy ember, akit baráti körben csak Mr. Kihívásnak nevezünk. Ő Hídvégi Béla, a nyolcadik X-et is elrúgott, világszerte ismert magyar vadász, ki három évtizede keresi és találja meg az élete esszenciáját jelentő kihívásokat a világ vadászösvényein.

Arról, hogyan jutott el a vadászlegenda szülőföldjéről, a „viharsaroktól” a vadászvilág legnagyobb elismerését jelentő Pantheon díjig beszélgetéseink során már sokszor vallott. Fehovákon, országos vadásznapokon és legutóbb Vásárosnaményban is szóba került életútja, így születtek hát e sorok, hogy Kárpátalja vadászemberei és természetbarátai is megismerhessék a vadászvilág doyenjét.

– Béla bátyám, honnan indultál?

– Nagyszénásról, és egy kicsit talán vicces is, hogy Magyarország leglaposabb részéről indulva juthattam el a Himalájába, a Tiensanra, a Kaukázusba vagy az Alpokba. 1936-ban születtem és a vadászattal édesapám – aki különben igencsak szigorú ember volt – fertőzött meg. A II. világháború, a kommunista hatalomátvétel és végül az ’56-os forradalom viszont egész Angliáig sodort. 56-ban húszesztendős fejjel voltam hallgatója a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémiának, mikor a forradalom szele a csatornán túlra fújt. Ott szerencsére tovább tudtam tanulni és végül élelmiszeripari mérnökként helyezkedtem el. Éltem a derék angol honpolgárok életét, megnősültem, született két csodaszép lányom. Közben pedig dolgoztam, hiszen többek között a modern csemegekukorica- feldolgozást is én honosítottam meg a 80-as években Magyarországon.

Aztán hogy, hogy nem megismerkedtem Dózsa báróval (báró Dózsa György kiváló amerikai–magyar üzletember még az amerikai szenátusban is komoly lobbyerőt képviselt, mindemellett pedig fanatikus vadász volt), a magyar emigráció egyik ismert „arcával”. Az akkor már a világ sok vadonját bejárt barátom mellett pedig bennem is újraéledt a fiatal korom óta szunnyadozó vadászszenvedélyem. Ráadásul nejem révén az angol Purdey fegyver-manufaktúrával is kapcsolatba kerültem. Ez később üzleti kapcsolattá  alakult és az angol nagy fegyvermárkákkal üzletelve igen szép pénzt  kerestem, amit bizony az utolsó centig elvadásztam. Saját használatra is rendeltem a Purdey-nél egy húszas kaliberű gyönyörű párpuska-készletet, hiszen akkoriban Angliában a graus (skót fajd) és fácánvadászatok amolyan társadalmi összejöveteleknek számítottak. Megjegyzem, ezeket a fegyvereket pár éve szinte féláron adtam el, mert igazság szerint a korral nagyon megkopott a sörétlövő tudományom – jelenik meg beszélgetőpartnerem arcán a jellegzetes mosoly.

– Szeretnék én olyan öregséget megélni mint Te, hiszen még 78 évesen is felmásztál a Tien-sanra egy argaliért, de mesélj inkább a vadászéletedről….

– Első szafarimra 56 évesen került sor, mert tudod, az a baj ezekkel a világvadászatokkal (és itt ismét megjelenik az a leírhatatlan Hídvégi-mosoly), hogy marha sok pénzbe kerülnek ám. Nekem is előbb meg kellett rá keresnem a „money”-t, egyenesbe kellett hoznom a gyermekeim életét (a Hídvégi-lányok Cambrigben és Leedsben diplomáztak), majd amikor végre „nyugdíjazhattam” magam mint üzletember, no akkor vághattam bele az afrikai őserdei vadászatba és a magashegyi expedíciókba. Ezért szoktam azt mondani, hogy aki teheti, az 30-40 évesen ejtse el azokat a magashegyi vagy esőerdei vadfajokat, melyeket szeretne, mert a 4000 méter feletti hegyek és az esőerdők „nem vénnek való vidék”. Namíbiában antilopra vadászni meg, kis túlzással, görbebottal csoszogva is lehet.

– Ha választani kellene, mit mondanál, mi áll közelebb a szívedhez: az őserdő vagy a hegyvidék?

– Tudod, mind a kettőnek megvan a maga varázsa. Egy mocsári szitutunga (afrikai, mocsári antilopfaj) vadászat vagy az esőerdei törpe-antilopok vadászata épp úgy érdekes, nehéz és embert próbáló, mint a magashegyi vadkecskék és vadbirkák elejtése. Nekem megadatott, hogy oroszlánra ne vadaskertben, hanem igazi vadonban vadászhassak, lőttem nagyon jó elefántbikát, hatalmas leopárdot (a több mint 80 kilós leopárdkandúr bőrét az afrikai preparátorok hanyagsága sajnos tönkretette), de mindig az igazi kihívást kerestem. Ezt pedig leginkább az esőerdei környezetben és a magas hegyek között találtam meg.

– Első európaiként nyerted el a „vadász Nobelt”, a Pantheon díjat. Kitüntetéseidnek a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjétől a Kittenberger-díjig se szeri, se száma. Az utóbbi időben viszont a vadászat mellett rengeteget foglalkozol a természetvédelem és a vadászat gyermekek körében történő propagálásával, minek érdekében iszonyatos energiákat és rengeteg pénzt fektettél a vadászatot megismertető-népszerűsítő három, általad alapított vadászati múzeumba. Miért?

– Mert rettenetes sötét fellegek gyülekeznek vadászvilágunk feje felett. A XXI. század kifordult értékrendje, miszerint mi, vadászok valami perverz kéjgyilkosok vagyunk, nagyon mellbevágott. Cecil oroszlánról, melyet egy amerikai fogorvos teljesen törvényes keretek között ejtett el, nyilván hallottál? Az egy dolog, hogy a sikeres vadászt, Palmer doktort, hogyan tették egyes számú közellenséggé, de ráadásul már készül az ún Cecil-törvény is, mely megakadályozza a vadásztrófeák USA-ba történő bevitelét, és mondok szörnyűbbet. Nemrégiben Angliában vadászott fácánra egy amerikai üzletemberekből álló csoport. A vadászatok során mintegy 1000 madarat lőttek és érthető módon a fácánok húsára nem tartottak igényt. Igen ám, de ma Angliában a vadhús fogyasztása lassan felér a kannibalizmussal, ezért a vadászatot szervező iroda még darabonként 1, azaz egy angol fontért sem tudta értékesíteni a madarakat. Az ezer fácánt úgy ásták el, hiszen vadhúst enni nem trendi. Látom a közösségi média generálta olcsó népszerűség és a beteges polkorrektség szerepét ebben a helyzetben, és azt hiszem, csak akkor tudjuk megvédeni állásainkat, ha megnyerjük a fiatalokat-gyermekeket. Dr. Nagy Endre egykor azt mondta, „ha az emberi faj eddigi földi pályafutását Cro Magnontól a Holdra szállásig 24 órának vesszük, akkor ebből 23 óra 45 percet fajunk kizárólag csak vadászott.”. Szeretném, hogy az a múlt ne vesszen el. Hogy a mai Y-generáció is megismerhesse a vadászat szépségeit. Hogy szembesüljön azzal, hogy a húsért bizony – függetlenül attól, hogy az élőlény brojlercsirke volt vagy fácán – el kell vennünk egy életet. Hogy kialakuljon a természetért érzett felelősségük. Megmondom őszintén: néha még saját  unokáimat is féltem, mikor azt látom, mekkora hatalom ma a beteges elutasítása mindannak, ami természetes.

Mint tudod, nagy szerelmem a hegyivadászat. Amennyiben viszont annak idején az angol sportemberek nem fedezik fel és értékelik nagyra a himalájai vadászat embert próbáló nehézségeit, ma már a kihalt fajok között tartanánk nyilván jó néhány vadkecske- és vadbirkafajt.  Egyszerűen azért maradhattak fenn, mert a hegyek lakói felismerték, hogy megéri megőrizni, gondozni ezeknek a vadaknak a populációját, hiszen a települések hatalmas bevételre tehetnek szert abból a pénzből, amit a sportemberek kilövési díjakként befizetnek. Gyakorlatilag a vadászok mentették meg ezeket a fajokat, és ezt el kell fogadtatnunk a világgal. Áldoznunk kell marketingre, hogy gyermekeink-unokáink megszerethessék a vadászat fantasztikus sportját, és ezek a gyönyörű vadak fennmaradjanak. Ha ugyanis megszűnik rájuk a vadászat, akkor a helyiek sem lesznek érdekeltek populációik fenntartásában. De mindezt elmondhatjuk akár a fácánról-nyúlról is. Ha nem vadászhatunk rájuk, nem történnek majd élőhely-fejlesztések és az intenzív mezőgazdaság kultúrsivataggá változtatja mezőinket. Ezek a problémák hívták életre nagyszénási, soproni és keszthelyi múzeumaimat, melyek diorámái az életemről és barátaim életéről mesélnek. A kalandokról, mocsárban, őserdőben, szavannán, „hegyen innen és hegyen túl”. Hogy a tárlókat nézegetve minél több fiatalban ébredjen fel a természetet tisztelő, azzal együtt létező, érte áldozatokat hozó vadászember.

Matúz István

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó