Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.
Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.
Exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Legutóbb Kovács Elemérről olvashattak, most Fedák Anita írása következik, aki a kétezres években erősítette gárdánkat. Íme, az ő vallomása:
Huszonöt Élő Újság emléktükrében
Tavaly ősszel Makkosjánosiban a Helikon Hotelben tízéves osztálytalálkozót szervezett az Ungvári Közművelődési Koledzs 2009-ben diplomázott magyar csoportja. Négy évig lehettem az osztályfőnökük. Nos, hogy miért is kezdem ezt a visszaemlékezést egy látszólag semmilyen szállal sem köthető, századik születésnapjához közeledő újság volt munkatársaként 16 volt tanítványommal? A válasz prózai: ezen a hajnalig tartó osztálytalálkozón többször szóba került a Kárpáti Igaz Szó.
A rendezőknek, koreográfusoknak és zenészeknek készülő személyekből álló osztályommal féltucat Élő Újságot szerveztem Kárpátalja magyarok lakta településein.
Az Igaz Szó egyetlen kárpátaljai lapként nemcsak a szerkesztőségben ülve készítette a lapot, hanem kiment a falvakba, hogy megelevenedjenek az újságból jól ismert rovatok.
Téglástól Fertősalmásig, Barkaszótól Beregújfaluig huszonöt községben jártunk, hogy egy kellemes vasárnap délutánt szerezzünk a települések lakosainak. És ezeknek a rendezvényeknek a megszervezésében voltak segítségemre az egykori „ucsis” tanítványaim, a leendő közművelődési dolgozók. Sőt, ennyi év távlatából elárulhatom: akadt, akinek az Igaz Szós Élő Újság volt a diplomamunkája…
Az első Élő Újságunk a szívemnek oly kedves – nagyszüleimnél töltött gyermekkori nyaraim színhelye – Mezővári volt. Az ottani középiskola étterme adott otthont a rendezvénynek és magunk sem gondoltuk, hogy annyian kíváncsiak arra, hogyan készül a lap, kik írják, szerkesztik. A Kulcslyuk akkori vendége Kenyeres Mária igazgatónő volt. Aztán mikor lapunkban megjelent a beszámoló az Élő Újságról, egyre-másra jöttek a felkérések, hogy menjünk Gyulára, Beregújfaluba, Szernyére, Csongorra, Szürtébe, Kaszonyba és még sorolhatnám. Bármennyire is hihetetlen: bár újságírók voltunk, akik íróasztalhoz és számítógéphez szoktak, de lelkesen csináltuk, játszottunk a színpadon a gyerekekkel, fociztunk a pályán – a helyiek ellen és persze ha kellett, beszálltunk bográcsgulyás-főzőversenybe.
„Tetszik emlékezni, amikor …” – jöttek elő az Élő Újságos emlékek a volt tanítványoktól, akik között már háromgyerekes anyuka és Kanadából hazatért üzletember is ült. Akkor ott azt éreztem több évtized távlatából, ha másért nem, ezekért a pillanatokért volt érdemes csinálni.
A múlt század kilencvenes éveinek derekán kerültem a Kárpáti Igaz Szóhoz. A belpolitikai rovatnál, Horváth Sándor „csapatában” kezdtem el a pályát. Mondanom sem kell, szinte semmit nem tudtam a sajtóműfajok szabályairól. Arról, hogy még a legkisebb hírnek is kell a körítés.
Mindent a „Mestertől” – ahogy én neveztem Sanyit – tanultam.
Azzal kezdte, hogy leültetett egy székre, és csak annyit kért: figyelj! De ne csak figyelj: láss is! Míg ő készítette a riportot, csendben maradtam, és aztán elmondtam, mi az, ami számomra érdekes volt. Lassan, fokozatosan tanította meg azokat a szakmai fogásokat, amelyek elengedhetetlenek egy újságírónál. Sokat segített a kolléga is: Balogh Csaba, Barát Misi és Kmetty Attila. Később a művelődési rovathoz kerültem, melynek évekig a rovatvezetője is lehettem. Elsősorban az oktatási témák álltak közel hozzám, hiszen az újságírás mellett gyakorló pedagógusként először a Kincseshomoki Általános Iskolában, majd a fent említett Ungvári Közművelődési Koledzsben tanítottam óraadó tanárként. De szeretettel gondolok vissza Szalai Borbála költőre, akivel együtt szerkeszthettem a Játszótér rovatot, és akit kéthetente hétvégenként otthonában is meglátogattam.
Nagyon kedveltem a Szombati színes című rovatot, ahol érdekes szakmák és emberek kerültek bemutatásra. Ilyen riportoknak köszönhetően találkozhattam tűzszínházban dolgozó táncosnővel, az Antarktiszon évekig dolgozó sarkkutatóval, Csernobilt is megjárt atomfizikussal, taxidermistával (állatpreparátorral- a szerző), magándetektívnővel és még sok-sok érdekes figurával. Interjút készíthettem Pomogáts Bélával, Sebestyén Mártával, Edvin Martonnal, Vidnyánszky Attilával, hogy csak néhány híres embert említsek.
A szombati lapszám keresztrejtvényét évtizedekig én készíthettem.
Sikerült megszervezni egy rejtvényfejtő-versenyt is, ahol Aknaszlatinától Pallóig közel száz rejtvényfejtőt fogadott szerkesztőségünk.
Szponzorainknak köszönhetően értékes ajándékokkal is megtudtuk jutalmazni őket. Különböző pályázatokat szerveztem gyerekeknek és fiataloknak, de indítottunk esszé-pályázatot és meseíró versenyt is. A rengeteg olvasói visszajelzésből ítélve, azt gondolom, az olvasók szerették mindenféle kvízt, játékos feladványt az újság hasábjain.
Újságíróként gyakran kaptam meghívást szavalóversenyek zsűrizésére. Nagy megtiszteltetés volt Horváth Katalin és Györke Magdolna, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének két legendás docense mellett ülni egy Himnusz-mondó, illetve Nemzeti Dal-mondó-versenyen.
Életem során volt alkalmam néhány munkahelyen megfordulni, de ezek közül a Kárpáti Igaz Szó volt a legcsaládiasabb számomra.
Az összetartás, a kollegialitás és a csapatmunka példaértékű volt a szerkesztőségben. A tízvalahány év alatt mindig azt éreztem: olyan jó ehhez a csapathoz tartozni. És bevallom… ez az, ami 500 kilométerre Ungvártól, ma is hiányzik…
Fedák Anita
(Gyöngyös)
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
