Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még tavaly október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.
Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.
Exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Legutóbb nyugdíjas kollégánk, Nigriny Szabolcs számolt be igazszós kötődéséről, most Balogh Csaba jön. Kollégánk bő
egy éve vonult nyugdíjba, de ma is megbecsült tagja kollektívánknak. Az olvasók jól ismerik sajátos hangulatú
írásait, Árny-oldalas bűnügyi cikkeit bizonyára Önök is „élvezettel” olvassák, gondolunk itt elsősorban írásainak
stílusára, nem azok tartalmára nyilván. A mindenki által kedvelt Csabánk több mint három évtizede került a KISZó
kötelékébe. Íme, az ő vallomása:
Csak a szépre emlékezem
Tavaly volt harminc éve, hogy a lap munkatársa lettem. Gyerekkori vágyam teljesült. Családunkban a számos magyarországi sajtótermék mellett mindig ott volt a Kárpáti Igaz Szó. Szüleim, nagyszüleim természetesnek vették, hogy előfizessék az egyetlen megyei magyar nyelvű újságot. Bár nem igazán kedvelte a család a hosszadalmas hivatalos beszámolókat a kommunista pártvezérek köhintéseiről, azt mindenki tudta, hogy ezek nélkül nem létezhetne az újság.
Így volt ez még akkor is, amikor a számomra szép emlékű
Lusztig Károly szimpatikus lányával megüzente, szeretnének elbeszélgetni velem.
A szerkesztőség akkor már a Gagarin utcai kiadó betonkolosszusában a hetedik meg a nyolcadik emeletet foglalta el. A lap épp főszerkesztő nélkül volt. Akkor temették el Behun Jánost, akinek helyét nem sokkal később Egressy György foglalta el. Ma már ő is az égiek között szerkeszti a mennybéli KISZó-t.
Gyuri bácsit kedvelte a társaság. Bár eléggé furán értelmezte feladatát. Egyik első lapértekezletén azt találta mondani, hogy túl sok az előfizetőnk. Akkor még közel negyvenezerre rúgott a számuk. Mint később megtudtam, Ceaucesku Romániájában Székelyországban
az egyetlen előfizethető külhoni magyar nyelvű újság a mienk volt.
Nos, főszerkesztőnk keményen meghagyta: legalább 15 000-re kell letornázni az előfizetők számát, mert különben nem leszünk nyereségesek. A dolog olyannyira sikerült, hogy a rendszerváltás, vagyis a szovjethatalom bukásának idejére már valóban nagy anyagi gondokkal küzdöttünk. Különös dolgok sora történt: eltűnt a szerkesztőség zongorája, felszabadítottuk a hetedik szintet, amelynek bérleti díját máig nem fizette ki a helyünket elfoglaló ukrán hetilap tulajdonosa. Egy reggel pedig arra mentünk be, hogy nyoma veszett az újság pótolhatatlan teljes archívumának…
Szóval három évtizede kerültem az újsághoz, amely nem volt ismeretlen számomra, hisz korábban is írogattam olykor, a munkatársak közül is sokakat ismertem. A szerkesztői teendőket megbízottként ellátó Lusztig Károly és a már szintén néhai Fazekas Elemér volt ott a meghallgatásomon. Felajánlották: legyek a munkatársuk. Persze, hogy igent mondtam!
Ráadásul nyomban a mély vízbe dobtak: a pártélet rovathoz osztottak be,
amelynek Baksa Lujza volt a vezetője. Rá mindig hálás szívvel gondolok, hisz a legtöbb újságírói fogást, szakmai tudnivalót tőle tanultam.
Friss fej
Egy nap arra kért Gyuri bácsi, hogy nyomdász múltamra való tekintettel vállaljam el a friss fej feladatkörét. Ez a munkakör a nyomdában várt betöltésre, és a lapkészítés technikai részével volt összefüggésben. A szerkesztőségből leküldött kéziratokat kellett a szedőszobába vinni, majd az ólomsorokat átadni a tördelőknek. A kefelevonatokat pedig feljuttatni a korrektorokhoz.
Nem volt ördöngös munka, de élveztem. Érdekes embereket ismertem ott meg. Az akkor már a nyolcadik X-et taposó Keszler Jóska bácsi szabad szemmel milliméter pontossággal rakta keretbe a kiszedett cikkeket. A kézi tördelés nagymestere volt, és szelektív hallással rendelkezett. Olykor a suttogást is kiválóan hallotta, ám a neki nem tetsző dolgokkal szemben süketnek mutatkozott. Sikeres tanítványának bizonyult Spisák Béla és Bartha Zoltán.
Maszkalik Lászlót pedig azért csodáltam, mert szinte csukott szemmel kezelte a sorszedő gép billentyűzetét.
Tette ezt olyan tökéletességgel, hogy az általa ólomba öntött szövegekben nagyítóval is nehéz volt hibát találni. Sajnos már ő is az égi szerkesztőségben tevékenykedik. Csakúgy mint a lapunk készítésében gyakran részt vett Kiss Béla és Sütő Sándor.
A hatalmas szedőterem egyik fontos tartozéka volt a csőposta. A sűrített levegővel működtetett szerkezet henger alakú patronokba helyezett kéziratokat továbbított. Csak be kellett helyezni a „töltényt” az indító dobozba, tárcsázni a hozzá tartozó telefonkészüléken a szerkesztőségi állomás számát, és már repült is a patron. Igaz, nem a legtökéletesebb berendezés volt.
A küldemények gyakran elakadtak vagy eltévedtek és egy másik lap csőposta címére kerültek.
Az ilyen kalamajkák sok bosszúságot, de olykor inkább derültséget okoztak.
Matyi bácsi, a fotós
Soha nem bántam egy pillanatra sem, hogy a Kárpáti Igaz Szóhoz kötöttem életem jelentős részét. Olyan nagyszerű emberekkel hozott össze a sors, akikre csak hálával és boldog szívvel tudok gondolni. Rengeteg emlékkép, élmény jut eszembe, amelyek a velük töltött dolgos évtizedek során gyülemlettek fel.
Szép emlékű fotóriporterünk volt Markovics Mátyás, vagy ahogyan sokan becéztük: Matyóka. Abban az időszakban dolgozott, amikor még ismeretlen volt a digitális fényképezőgép. A filmre fotózott dolgokat percek alatt kellett saját kezűleg előhívni, papírra vetíteni. Sokszor embertelen körülmények közepette.
Volt időszak, amikor fűtés nélkül vészeltük át a telet, és a fotólabor kis kádjában a befagyott vegyszerekkel is meg kellett küzdeni.
Matyi bácsi fantasztikus fotós volt. Képeit nagy műgonddal készítette. Sokat adott arra, hogy tökéletes munkát adjon ki a kezéből. Ennek érdekében nem egy alkalommal szabályosan őrületbe kergette fotóalanyait. Egy alkalommal például Munkácson a Mrija kötöttárugyárban a kedvezőtlen fényviszonyok miatt átrendezett egy egész üzemrészt.
Kema csodája
Lapunk kollektívája nemcsak a munkában tudott jeleskedni. Szabadidőnket is igyekeztünk tartalmasan eltölteni. Már nem emlékszem, kitől és hogyan indult a kezdeményezés, de elkezdtünk családi összejöveteleket rendezni.
Hol egyik, hol másik kolléga otthonában gyűlt össze a csapat feleségestül egy-egy szerény kerti partira, vidám bográcsozásra.
Egy ízben úgy adódott, hogy Kmetty Attila volt a soros. A társaság által Kemának becézett kolléga épp betegállományban volt. Begipszelt lábbal, mankóra támaszkodva fogadta a társaságot. S bár a segédeszköz akadályozta a mozgásban, finom gulyást varázsolt. A nagy igyekezetben aztán megunta a mankókkal való csetlést-botlást. Egyszerűen eldobta azokat és úgy tett-vett tovább, mintha semmi baja sem lenne. Mi meg kacagva mondtuk: Kemával csoda történt…
Balogh Csaba
