Simon Katalin egész életében az egészségügyben tevékenykedett. Öt éve nyugdíjas, de még mindig érdekli, mi történik a kórházban, tartja a kapcsolatot volt kollégáival, érdeklődik afelől, kik mentek el, vannak-e új munkatársak stb. Hiányzik neki az ottani légkör, a pörgés, de minderről meséljen ő maga.
– Annak idején miért éppen ezt a nem egyszerű, felelős hivatást választotta?
– Hezitáltam az egészségügy és a tanári pálya között. De mivel Sárosorosziban születtem, és Beregszász volt a legközelebb, ahol már akkor is működött az egészségügyi szakiskola, 1967-ben nővérszakra jelentkeztem. Ám ott túljelentkezés volt, ezért felajánlották a szülésznő szakot. Mivel magyar iskolát végeztem, fogalmam sem volt, mi is ez, ennek ellenére belevágtam, és átírtam a kérelmemet. Itt már megtudtam, hogy az szülésznő képzést jelent. Így cseppentem bele ebbe. Visszaemlékezve, nem volt egyszerű, magyar iskola után fel kellett zárkóznom a többiekhez.
Csak az első év volt nehéz, aztán úgy belejöttem az orosz és ukrán nyelvű tanulásba, hogy a harmadik év végén már felkerültem a dicsérőtáblára.
1971-ben fejeztem be a tanulmányaimat. Nagyon szép emlékeim vannak arról a négy esztendőről.
Katalinra ezután várt a nagybetűs élet, a munka. Továbbra is szerencséje volt, mert kezdő szakemberként a Beregszászi Járási Kórházban kapott állást. Igaz, a gyakorlati idejét is ennek a kórháznak a szülészeti osztályán töltötte.
– A nyugdíjazásomig ott dolgoztam. Voltam csecsemőgondozó, nővér, a nőgyógyászati osztályon is tevékenykedtem, majd a szakmámban, a szülészeten kötöttem ki, ahol több mint 25 évet húztam le.
Összességében 43 esztendőt töltöttem az egészségügyben.
– Az elmúlt esztendőkben mintha javultak volna az egészségügyi feltételek. Ön hogyan emlékszik vissza, abban az időben volt könnyebb egy szakember munkája vagy mostanában?
– Amikor kezdő voltam, nem volt annyi technikai eszközünk, gépünk, mint most. Még a születendő gyermek nemét sem tudták megállapítani, ami talán n még érdekes is volt a fiataloknak, meglepetésszerűen jött a kislány vagy a kisfiú. A mai világban annyival könnyebb, hogy időben, még a magzati korban meg tudják állapítani a rendellenességet. És ez nagyban segíti a mostani szakemberek munkáját.
Kicsit más vizekre evezve. Katalint nemcsak a munkája kötötte Beregszászhoz, a szerelem is a Vérke-parti városban talált rá. Párjával, Lászlóval két gyermeket neveltek fel, azóta természetesen már mindketten kirepültek a családi fészekből.
– Mindkét gyermekünk az anyaországban találta meg a boldogulást, a fiamék Miskolcon laknak, három gyermeket nevelnek, a lányom Szentendrén egy gyermek boldog édesanyja. Összesen tehát négy unokánk van, két fiú és két lány, a legkisebb hat, míg a legidősebb 17 éves.
Ha szabadidőmben éppen nem olvasgatok, akkor vonatra ülök, és meglátogatom őket, boldog napok azok mindannyiunk számára.
A lányunk fia tízéves, és nagyon szereti űzni a mai divatos, extrém sportokat: snowboardozik, rollerezik, görkorizik. Van, hogy futva követem, amíg bírom, ha lemaradok, utána kiáltok, hogy csak óvatosan. De ők már mai gyerekek, nekünk is be kell látnunk, hogy bátrabbak, pláne a fiúk. A kislányok viszont simulékonyabbak, együtt szoktunk sütögetni, és nagyon szeretnek táncolni, énekelni. Jómagam is fiatal korom óta szívesen énekelek, tagja voltam a kórházi énekkarnak, negyedik éve pedig a beregszászi Szent Kereszt Kórusnak vagyok a tagja. A gyermekeink nagyon elfoglaltak, dolgoznak, de amikor csak tudnak, ők is haza jönnek. Nagy öröm ez nekünk, amikor azt mondják, hazamegyünk, mert a haza számukra is még mindig Beregszász.
Hegedűs Csilla
