A százéves Kárpáti Igaz Szó folytatja az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseinek közlését, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a lap gazdag múltjába. Legutóbb Matúz István és Csuha Ivett mesélt. Ezúttal Magyar Tímea fejti ki, mit jelent számára KISZó-snak lenni. Kollégánk több mint három évtizede a lap munkatársa.
„Édesanyám évtizedeken át az Igaz Szó oszlopos tagja volt. Számtalanszor elmentem vele a szerkesztőségbe, a nyomdába, így testközelből beleláthattam a lapkészítés kulisszatitkaiba. Anyukám tördelőszerkesztőként úgynevezett kis és nagy „tükröket” készített, erre rajzolta fel, az adott oldalon melyik cikk hová kerül. Máig emlékszem rá, ahogy mellé ültem és nagy komolysággal ugyancsak hozzáláttam a lap „tördeléséhez.” De odahaza is gyakran azt játszottam, hogy megtervezem az újságot.
Annyira megfertőzött a miliő, hogy amikor úgy öt-hatéves koromban anyukám egyszer bevitt az akkori főszerkesztő, Balla Laci bácsi dolgozószobájába és ő megkérdezte, ki leszek, ha nagy leszek, gondolkodás nélkül rávágtam, újságíró.
A középiskolai nyári szünetek idején kifutóskodni kezdtem a lapnál. Iskolai tanulmányaim befejezése után az Ungvári Állami Egyetem angol szakának levelezői tagozatára jelentkeztem, s egyidejűleg dolgozni kezdtem. Végigjártam a ranglétrát, voltam korrektor, iktató, a levelezői, majd a művelődési rovat újságírója. Olyan idősebb kollégákkal dolgoztam együtt, akikre felnézhettem, akik a korkülönbség ellenére barátjukká, „cinkostársukká” fogadtak.
Az utóbbi években az egészségügyi, a nyugdíjas, és más szociális téma felelőse vagyok.
Arra törekszem, hogy olvasóinknak segítsek eligazodni a szövevényes, gyakorta változó ukrajnai viszonyok közepette, megpróbálom érthető nyelvre ültetni a hivatalnokok által „bekódolt” rendeleteket, előírásokat, hogy a megye magyar ajkú lakossága képet kapjon az aktualitásokról és tisztában legyen azzal, mihez van joga.
Ma már tudom, ahhoz, hogy a hivatali ajtók megnyíljanak, elsősorban jó kapcsolatrendszerre és rengeteg türelemre van szükség. A visszajelzés, hogy segíthettem egy-egy idős embernek, rászorulónak, elesettnek, mindig bizonyítja számomra: van értelme a sokszor idegőrlő, sziszifuszi közszolgálatnak.
Az évek során több tucat mélyinterjút készítettem ismert, prominens személyekkel. Talán egyik legemlékezetesebb portréinterjúm a Balla Laci bácsival készült Kulcslyuk volt. Ám más-más okból mindegyik alanyomat kedveltem, ahány ember, annyi sztori. A 2003-ban életre hívott rovat első vendége az elismert pedagógus, zenész, Zsoffcsák Zoltán, az Ungvári 2. Számú Középiskola igazgatója, Ungvár díszpolgára volt. A vele készült beszélgetés is emlékezetes marad számomra.
Megvallom, nehéz arról nyilatkozni, mit jelent a munkahely, ahol immár több évtizede dolgozom. Olyan, mintha arról kérdeznének, mit jelent számomra a család. Hisz a szerkesztőség a második otthonom. Kis közösség vagyunk, mindnyájan másak, vannak elveink, bogaraink, jó és rossz napjaink. Kaptunk hideget-meleget, megéltünk együtt mélységeket és magasságokat, arculatváltásokat.
De valamiben egyedülállóak vagyunk: megtanultunk együtt gondolkodni, jobbító szándékkal vitatkozni, tervezni, új feladatokba belekezdeni, újabb és újabb kihívásoknak megfelelni.
Kiegészítjük egymást, hisz közös a célunk: hiteles, fajsúlyos, a mai kor elvárásainak megfelelő lapot adni az olvasók kezébe, ezt egymás támogatása nélkül nem tudnánk megvalósítani.”
