Beszélgetés Lukácsi Bélával, a Salmo és az Energofish vezető munkatársával
Hatalmas tapasztalattal rendelkező teszthorgász. A magyar pergető horgászat egyik legismertebb „arca”, aki a Salmo woblerekkel gyönyörű sikereket ért el. Harcsapergetőként ő és barátja ismertette meg a horgásztársadalommal a Salmo Skinner „harcsagyilkos” woblert, de kezében a lengyel Salmo cég szinte bármely csalija olyan eredményeket produkált, amelyekről a kárpátaljai pergető horgász csak álmodozhat. Számtalan sporttársunk általa és horgásztársa, Dr. Kovács Adrián által forgatott filmek jóvoltából fedezhette fel az olyan, mára legendássá vált csalik helyes alkalmazását, mint a balinok réme, a Salmo Thrill, vagy a domolykózás etalonjának számító Salmo Tiny. A kedves olvasó (és horgásztárs) ezek után talán már ki is találta, hogy rovatunk mai vendége Lukácsi Béla, az L&K márka egyik létrehozója, a Salmo teszthorgásza, az Energofish konszern munkatársa.
– Béla bátyánk hogyan lett teszthorgász?
– Nagyon hosszú és rögös út vezetett idáig, bár a legtöbben azt hiszik, ha elmegyek egy versenyre és megnyerem, máris megkeres valamelyik nagy cég, hogy teszthorgásza legyek. Sokan ráadásul azt gondolják, a teszthorgász élete abból áll, hogy kipróbálja a csalit, a felszerelést, a módszert, majd elmondja, hogy milyen jó, és innentől teszthorgász lesz. Ez így nem igaz, mert bár mindez nagyon fontos, legalább ennyire fontos a marketing is. Ehhez kell tudni fotózni, videózni, valamennyire jól beszélni, kifejezni azt, hogy az adott csali az adott körülmények között miért olyan jó. És persze nem árt, ha az ember tud horgászni. No és nem szabad megfeledkezni a hitelességről sem, hiszen csak akkor lehet a teszthorgász és az általa bemutatott termék sikeres, ha jönnek a pozitív visszajelzések arról, hogy a bemutatott csali és módszer mások kezében is eredményt fialt.
– Hogyan kezdte?
– Mint nagyon sokan, gyermekként! Igaz később jött egy kamaszkori „útkeresés”, ami a horgászat rovására ment, de összességében el lehet mondani, hogy olyan 25 éves korom óta a horgászat tölti ki életem legnagyobb szegmensét.
– Kies Kárpátaljánkon önt sokan „pergető-pápának” tartják, hiszen a Salmo woblerek sokunk kezében adtak szép eredményeket, és e csalik ráadásul nagyon „emberséges” árképzésükről is híresek.
– Ön szerint mi a Salmo titka?
– Röviden kifejezve egy zseniális lengyel horgász, a Salmo woblerek tervezője, Piotr Piskorski, aki nemcsak fanatikus pergető horgász, hanem képzett halbiológus is. Innovatív gondolatai és a halak világában való jártassága – túlzások nélkül mondhatom – párját ritkítja a világon. Nekem szerencsémre személyes kapcsolatom van Piotrral, és csak azt tudom aláhúzni, hogy nagyon sikeresen párosította azt a tudást, amit a halak viselkedése, a kapást kiváltó feltételes és feltétlen reflexek terén tudósként halmozott fel azzal a rengeteg vízparti tapasztalattal, amit horgászként élt meg. Piskorski úr munkájának sikerét pedig mára mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az általa tervezett csalikat szemérmetlenül másolják különböző, főképp távol-keleti cégek. Ugyanakkor az általa a tudomány alapján kidolgozott kapáskiváltó effektusokat szerencsére még nem igazán tudták „koppintani”, hiszen mint a horgászatban sok helyütt, az ördög itt is a részletekben rejlik.
– Ugyanakkor ön is fejleszt különb féle horgásztermékeket. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: hogyan zajlik a horgászcikkek fejlesztésének folyamata?
– No, ez egy nehéz kérdés, hiszen minden szegmensnek megvannak a maga érdekességei. Pergetés esetében például a botok terén úgy zajlik a fejlesztő munka, hogy vannak úgynevezett mintabotok, melyeket kipróbálunk és igyekszünk kivesézni, hogy az adott módszerhez mit kellene módosítani rajtuk. Mennyire legyen a horgászbot kicsit keményebb vagy lágyabb, hosszabb vagy rövidebb, hol, mit és hogyan változtassunk az ergonómiáján. Persze van, amikor a mintabot telitalálatnak bizonyul, és nem tudunk semmit hozzátenni, de ez azért ritka.A leginnovatívabb feladat viszont a plasztik-csalik tervezésénél adódik. Példának okáért ott van egyik kedves kreációm a Floating Shad, amelyet saját kezűleg terveztem. Volt egy elképzelésem arról, hogy az adott csalinak mit kell tudnia, és ezek alapján készítetem el az első rajzokat-skicceket. Ezt követően egy profi grafikus 3D-ben szépen felépítette, hogy nézzen ki a csali, majd végül ennek alapján elkészült a teszt széria, melyet „élesben” is ki lehetett próbálni. Az efféle tevékenység bizony csapatmunka a javából.
– Van a pergetésen belül kedvenc horgászmódszere, melyik az a halfaj, amire legszívesebben horgászik?
– Érdekes módon ez az évek során mindig változott és azt hiszem változni is fog. Régebben a „nagy hal” keresése tudott legjobban lekötni és ennek rendeltem alá a horgászataimat is. Egy jó ideig megszállottan kergettem például a harcsákat. Aztán idővel rájöttem, hogy nem kell mindenáron a piramis csúcsán álló, legnagyobb zsákmányt keresni. Mára sok mindent átértékeltem, és maga a horgászat, a természet közelsége nagyobb súllyal esik latba mint a rekordkergetés. Sokszor kisebb halakat fogni ráadásul sokkal szórakoztatóbb, mint napokig kergetni az álomharcsát, és közben betlit betli után (pecások így nevezik az „üres”, haltalan horgászatokat) élni meg.
– A horgászat berkeiben ma egyre népszerűbb a „catch and release” mentalitás (amit Kárpátalján sajnos leginkább „reccs és filézz”-ként alkalmaznak), mi szerint az igazi sporthorgász a halat a sikeres fárasztás után visszaengedi a vízbe. Önnek mi erről a véleménye?
– Elárulok egy titkot: én sem dobok vissza minden egyes kifogott halat. Teljesen természetes, hogy néhány szép fogásunk a konyhaasztalon végzi, de tudni kell mértéket tartani. Ráadásul jó volna, ha ezt a mértéket nem a törvény kényszere, hanem saját lelkiismeretünk írná elő. Mert minek telefogni a hűtőládát egy tavaszi jászpergetésen, mikor ez a hal igazából csak frissen sütve az igazi? Minek „gyilkolni” a domolykókat, hiszen ennek a halnak a megfogása összehasonlíthatatlanul nagyobb élmény (a „domi” sok sporttárs számára a szegény ember pisztrángja), mint gasztronómiai értéke? Nem tartom elfogadthatónak, hogy – amikor nagyon megy a hal – balinból kimerítsük a törvény adta keretet, vagy egy szép harcsának-süllőnek ne tudjunk kegyelmet adni, és lehetővé tenni, hogy megfogása másnak is örömet szerezzen. Ugyanakkor azonban semmi kivetnivalót nem látok benne, ha egy horgász egyszer-kétszer halat visz haza a családi asztalra.
– Van valamilyen horgászálma?
– Piskorski úr már többször mesélt róla, hogy milyen Kanadában a sarki nyár idején, horgászni. Hogy milyen, amikor megindul a lazac, meg a rengeteg pisztráng és válogatni lehet az 5-10-15 kilós vad, sarkvidéki halak között. Elmondása szerint ráadásul ezt a pecát a szó szoros értelmében éjjel-nappal, a végkimerülésig lehet űzni, mert a sarki nyár idején nem nyugszik le a nap. No, egy ilyen horgászatba egyszer szívesen belekóstolnék, csak az a baj, hogy anyagilag sajnos nem engedhetek meg magamnak egy efféle expedíciót.
– Végezetül árulja el, hogy aki most kacérkodik a pergető horgászat elkezdésével, milyen felszerelést vásároljon, és hogyan vágjon bele?
– Ha most azt várja, hogy elkezdjem sorolni a woblereket meg a pergető orsókat és botokat, csalódást kell okozzak. Szerintem legegyszerűbb, ha elővadásszuk a sufni mélyéről a nagypapa régi 210-240-es üvegszálas fenekező botját, teszünk rá egy akármilyen orsót, aztán a legközelebbi horgászboltban veszünk egy közepes méretű, jó minőségű körforgó villantót. Ha mindez megvan, menjünk el egy jó csukás vízre és kezdjünk el dobálni. Akiben megvan a hajlam és az érzék, az egy ilyen egyszerű felszereléssel a kezében is meg tudja majd látni ennek a nagyon aktív, sokszor fizikailag is embert próbáló módszernek a szépségeit. A lényeg, hogy a kezdő pergető horgász ráérezzen a tempóra, megtanulja „olvasni” a vizet. Ehhez meg nem kell méregdrága cucc, hiszen ha bejön a módszer, úgyis meg fogja venni azt a felszerelést, ami az igényeinek legjobban megfelel.
Matúz István
