A százéves Kárpáti Igaz Szó folytatja az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseinek közlését, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a lap gazdag múltjába. Illényi Éva után a KISZó lapigazgatója, Dunda György fejti ki, hogyan lett KISZó-s.
Hogyan lettem „Détári” helyett újságíró?!
A középiskola tizedik osztályát jártam, amikor 1994. november 17-én megjelent az első cikkem a Kárpáti Igaz Szóban Végre győzelem! címmel. Az Ungvári Zakarpattya futballcsapatának egyik bajnoki meccséről tudósítottam. Elsős egyetemista voltam, amikor 1997. február elsejétől félállásban hivatalos tudósítói munkaviszonyt létesítettek számomra a lapnál. Teljes értékű csapattagként pedig 2002 nyárutóján, a budapesti újságíró iskola elvégzése után csatlakoztam a KISZó csapatához. Gondban is vagyok, hogy melyik dátumot számítsam a kezdő időpontnak.
Mint mindenki másnak, nekem is megvan a saját történetem arról, hogyan is lett belőlem újságíró. Egészen kisgyerekkoromig kell visszamenni az időben. Sok kissráchoz hasonlóan én is futballista szerettem volna lenni. Détári „Döme” volt a mindenem, rajongva csodáltam.
A barátaim által használt Döme becenevem is innen ered.
Már felnőtt fejjel, 2017 májusában volt szerencsém Ungváron, a magyar–ukrán nosztalgiameccsen találkozni gyermekkori példaképemmel, az pedig felbecsülhetetlen ajándék számomra, hogy dedikált futballmeze ma a dolgozószobám falát ékesíti. (Ezúton is köszönöm a remek születésnapi meglepetés megszervezését kollégámnak és jóbarátomnak, Szabó Sándornak, valamint a magyar válogatott egykori menedzserének, Magyar Zoltánnak.)
Ám térjünk vissza a kiindulóponthoz: ugyan évekig jártam az ungvári Szpartak focisuliba, de tizenévesen be kellett látnom, a pályán legjobb esetben is csak amatőr szintig juthatok, ezért aztán úgy döntöttem, ha már profi focista nem leszek, akkor sportújságíró szeretnék lenni. Tinédzserként több igazszós kollégát is volt szerencsém ismerni, előadtam nekik is a nagy ötletemet, melyben többen is támogattak.
Közülük is ki kell emelnem Balogh Csabát, aki a kilencvenes évek közepén vitte a Sport rovatot, első kézirataimat ő gondozta, segített és bátorított.
Később Béres Barna olvasószerkesztő és egyetemi tanárom vette át a sport rovat szerkesztését, s diákként már az ő keze alatt fejlődtem tovább.
Amikor a magyarországi tanulmányi kitérőim után visszatértem szülővárosomba és a laphoz, a hír és információ rovathoz kerültem. Ekkor biztatott egyre élénkebben Erdélyi Gábor akkori főszerkesztő, hogy próbálkozzak belpolitikai írásokkal, elemzésekkel, mert úgy ítélte meg, van érzékem hozzá. Szép lassan a sportról áttértem a komolyabb fajsúlyú témákra, és váltam politikai orientáltságú zsurnalisztává. Ám maga a sport – különösen a foci – és a sportújságírás iránti szenvedélyem mit sem lankadt az elmúlt két évtizedben, a mai napig nagy örömmel segítem a sportos kollégánk munkáját.
Ami a szakmai szamárlétrám további elemeit illeti: voltam a belpolitikai rovat helyettes vezetője, 2004 őszén, mindössze 25 évesen, Kőszeghy Elemér akkori főszerkesztő javaslatára megválasztottak az egyik helyettesnek. Rögtön mélyvízbe kényszerültem, hiszen rá egy évre, 2005-ben játszódtak le a sajnálatos médiaháború eseményei… 2018 áprilisában egy strukturális-szerkezeti belső reform keretében kettéválasztottuk a főszerkesztői és a lapigazgatói tisztséget, a kollektíva támogatásának köszönhetően jelenleg ez utóbbi posztot tölthetem be.
Nemrég, a centenáriumunk apropóján a vajdasági Magyar Szós kolléga megkérdezte tőlem, milyen újságíróból lapigazgatóvá válni? Annyit elmondhatok:
könnyebb újságot írni, mint egy 21 fős szerkesztőséget felelősségteljesen vezetni,
izgulni, hogy a nyomdától kezdve a lapkézbesítésig befejeződően rend legyen, hogy idejében meglegyenek a bérek. Az eltelt két év alatt bizony több lett az ősz hajszálam…
Másrészről pedig könnyű a feladat, hiszen egy nagyon jó, összetartó közösség a mienk, igazi csapat, melynek tagjai azt is megértéssel fogadják, ha éppen nem elsején érkezik az utalás. Ami rendkívül lényeges, hogy közösen végezzük a munkát, egyformák a céljaink, mindenki magáénak érezheti a lapot, miután sikerült elérnünk, hogy mára a KISZó mindenkori munkatársait tömörítő civil szervezetünk 50 százalékos laptulajdonossá lépett elő. Ám lapigazgatóság ide vagy oda, az újságírástól azért nem szakadtam el, képtelen is volnék, a belpolitika rovatot viszem, és az új médiumok területén is bőven kijut a feladatból, de nálunk a főszerkesztőnek is van rovata, nem engedjük meg azt a luxust, hogy csak főnökösködjünk, s ez így van jól!
Egyszer már leírtam, de most megismétlem, hálás vagyok a sorsnak, hogy én még kopácsolós régi írógépen kezdtem a betűvetést, amikor az internetről csupán hallomásból tudtunk, de mobilkészüléket is legfeljebb tévében láttunk. Budapesti tanulmányaim során pedig szándékosan nyomdai diákmunkákra jelentkeztem, hogy testközelből is lássam, miként készül egy újság.
Még most is érzem a friss nyomdaillat semmi mással össze nem téveszthető illatát!
Örülök, hogy ez így történt, mert belekóstolhattam a régi típusú, a mainál sokkal nehezebb vagy legalábbis igencsak eltérő újságírásba, s részese lehettem annak a folyamatnak, amikor a szerkesztőségben megjelentek az első txt-s gépek, vagy amikor a filmes fényképezőgépeket felváltották a digitális készülékek. Én még láttam tükröt rajzolni laptördelés céljából, átéltem azt, amikor szerkesztőségünkben megjelent a világháló. Emlékszem, először csak egy gépen volt elérhető az internet, az is nagyon lassú, még recsegő-sustorgó modemes, s grafikont állítottunk össze, ki mikor használhatja ezt a világcsudát. S lám, lám, hova jutottunk ma, amikor vezetékes telefonra már nincs is szükségünk, viszont ha nagy ritkán elmegy az internet, azonnal kitör a pánik – hogy lesz így újság?…
Röpke 20 év alatt nagyot változott a világ, merőben más lett a média is.
Azon fáradozunk, hogy helyt tudjunk állni eme kihívások közepette, hogy újabb 100 év múlva is legyen még Lap!
Mert KISZó-snak lenni már-már életérzés, amikor a munkánk egyben a hobbink is. Aki egyszer úgy valóban átérzi ennek a szellemiségét, az csak nagyon nehezen tud elszakadni ettől a szakmától, ettől a különleges sajtóműhelytől, még akkor is, ha nem mi vagyunk Kárpátalján a legjobban fizetett sajtómunkások!
A Kárpáti Igaz Szó egyik legnagyobb erénye, hogy időről időre képes megújulni, az új kihívásoknak megfelelni. Ez egy olyan közösség, egy olyan csapat, ahol a megbecsült idős kollégák féltő szeretettel és aggódással adják tovább azt a tudást, azt a tapasztalatot, amit ők is megörököltek egykoron, s amit az évtizedek alatt tovább gazdagítottak. Amikor magyarországi tanulmányaim után visszatértem, sokan azt mondták, bolond vagyok, s megbánom, hogy nem maradtam kint.
Nos, hogy bolond vagyok-e vagy sem, azt nem tudom, de hogy egy pillanatig sem bántam meg, az biztos!
Ezúton is kívánok minden volt igazszósnak jó erőt, egészséget, nekünk, mostaniaknak jó alkotókedvet és a koronavírusnál örömtelibb témákat. Az utánunk következőknek pedig a legendás KISZó-lelkületet, megmaradást, töretlen fejlődést és hálás olvasóközönséget, akkor is, amikor már az csupán a digitális térre korlátozódik!
