Az elmúlt héten megdöbbentő hír járta be az ukrán médiát: a Miniszteri Kabinet ideiglenes jelleggel megtiltja honpolgárainak az európai munkavállalás céljából történő kiutazást, és széphazánkból csak rokonlátogatás címén utazhatunk az európai országokba! A meglehetősen mellbevágó információt ráadásul nem a kormány sajtószóvivője jelentette be, hanem az ukrán politikai döntéshozókra oly jellemző sunnyogás és lapítás okán Észtország Kijevbe akkreditált nagykövete!
Megmondom őszintén, még annak gondolata is felmerült bennem, hogy kacsa az egész, de bizony eddig senki nem cáfolta tételesen a nagykövet úr szavait. Igaz azóta már a külügy és miniszterelnökünk is sorompóba lépett, hogy tulajdonképpen, izé, hogyishivják, de valójában nem is úgy, meg nem is tilos… Vagyis Smihal miniszterelnök a szegény munkavállalók egészségéért aggódva
„nem küld más államokba ukrán munkásokat” (megjegyzem eddig se „küldte”, inkább a mindenkori kormány üldözte el polgárait),
a külügy meg a repülőjáratok hiányára hivatkozik, de mindez azon a tényen, hogy egyelőre meghiúsul a munkaerő kiáramlása nem változtatott.
A hír, ennek ellenére – vagy pont ezért – hatalmas felzúdulást keltett, és okkal. Ha ugyanis elvonatkoztatunk attól az aprócska ténytől, miszerint Ukrajna egyetlen kurrens exportcikkének, a munkaerőnek exportját tiltja vagy nehezíti meg, óhatatlanul a „qui podest” vagyis a „kinek használ” ősi igazsága jut az ember eszébe. Mert mi bizony megszokhattuk, hogy önös érdek nélkül kedves vezetőink egy szalmaszálat sem mozdítanak meg. És miközben ezen rágódik az ember, óhatatlanul azon kezd spekulálni, hogy mindez vajon hogyan függhet össze a nemrégiben elfogadott földtörvénnyel, mely szerint ezentúl külföldi honpolgárok (természetesen kivéve a gyevi bírót meg az oroszokat) is ezer-hektárszám vásárolhatnak az ukrán csornozjomból?
Vajon nem most alapoznak-e meg törvényileg annak az apróságnak, hogy az új multinacionális földesuraknak jófajta ukrán zsellér is jusson bónuszban a birtokhoz?
Mert bizony az ukrán munkásnak mára neve van a piacon, hiszen amolyan univerzális katonaként a holland spárga- és eperföldektől a német autógyárak gépsoraiig, a munka frontjának minden csatamezején bevethető. Vétek hát hagyni, hogy e „természeti erőforrás” – mert bizony emberszámba sem idehaza, és egyelőre odaát sem veszik az ukrán munkaerőt – hasznát azok a fránya nyugat-európai kapitalisták élvezzék. Jó helyen lesz az az ukrán politikum zsebében is – gondolhatták, és megpróbálkoztak ezzel a kis trükkel. Azzal viszont nem számoltak, hogy ma Nyugat-Európában végre felismerték a kelet-európai munkaerő értékét. Németország földművelésügyi miniszter asszonya példának okáért, járvány ide vagy oda, csokinyuszival és a német minimál-órabér ígéretével várta a bolgár és román mezőgazdasági idénymunkásokat. Ha pedig a tisztelt germán honatyák ehhez még méltóztatnak – és méltóztatni fognak, mert a muszáj nagyúr, szeretett migránsaikat meg nehéz lesz kizavarni a mezőkre – szakszervezeti védernyőt, egészség- és nyugdíjbiztosítást, 8 órás munkanapot is hozzácsapni, hozhat az ukrán kormány, a külügy és a miniszterelnök bármilyen szabályt és rendeletet. Az ukrán munkás nem fogja munkaerejét egy tál lencséért elvesztegetni. És bizony jól teszi, mert idehaza áldozhat a haza oltárán vért, veríték és könnyeket – kenyere akkor sem lesz belőle.
Matúz István
