Lassan fél évszázada tevékenykedik az egészségügyben, nem csoda, hogy élete részévé vált a gyógyítás. Családjával évtizedekkel ezelőtt költözött a Bereg-vidéki kis faluba, Tiszacsomára, ahol hamar beilleszkedett, a helyiek szívesen fogadták. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bán János, a Tiszacsomai Felcserközpont vezető felcsere.
– Mikor döntötte el, hogy az egészségügyi pályát választja?
– Az ugocsai Batáron születtem, ott is nőttem fel, Szüleim nyolc gyermeket – három lányt és öt fiút – neveltek fel. Én voltam a legidősebb, de a testvéreim nem nagy korkülönbséggel születtek, így később szinte „összenőttünk”. Nagyon szép idők voltak azok, mert tiszteltük egymást, tiszteltük az öregeket. Együtt fociztunk, együtt horgásztunk, amikor nagyobbak lettünk, magunk készítettünk csónakot. Az általános iskolát Batáron fejeztem be, majd az akkor még működő Nagyszőlősi Egészségügyi Iskolában tanultam, ami a családunkban nem számított egyedinek, hiszen a nagybátyám is az egészségügyben dolgozott, és engem is már gyermekkorom óta vonzott ez a hivatás. Két év katonai szolgálat után egy fél évig Aklihegyen dolgoztam felcserként. Fiatalemberként nem igazán tetszett az elszigeteltség, többre vágytam, ezért felvettem a kapcsolatot egy beregszászi ismerősömmel, akinek a közbenjárásával a város kórházának intenzív osztályára kerültem, ott két évig dolgoztam aneszteziológusként.
– Hány éve felügyeli a tiszacsomaiak egészségét?
– Több mint negyven éve.1979. május 16-án helyeztek Tiszacsomára, s mind a mai napig itt gyógyítok. Családos férfiként költöztem ide a feleségemmel, és az akkor négyéves fiammal, a kisebbik fiam már itt született. A feleségem szintén batári, óvónőként tevékenykedett a szülőfalunkban, és itt is ezt folytatta.
– Könnyen ment a beilleszkedés?
– Otthon nem nagyon örültek, hogy elköltözünk, de fiatalok voltunk, belevágtunk, és egyáltalán nem bántuk meg a döntésünket, hiszen nagyon jól fogadtak, és mind a mai napig kiváló, baráti kapcsolatban vagyunk a helyiekkel. Én talán még hamarabb beilleszkedtem, mint a nejem, mert nagyon szeretem a munkámat, és az első perctől a legfontosabb feladatomnak tekintettem a gyógyítást. Legyen éjszaka, szombat vagy vasárnap, megyek, ha hívnak, mert tudom, szükség van rám. Ha kell, átmegyek a szomszédos Macsolára is, a romatáborba, soha senkinek nem mondok nemet. A családom már régóta kér, hogy végre pihenjek, de én, amíg még bírom, végzem a feladatomat.
– Tehát, ha valamit elhatároz, semmi és senki nem tántorítja el a szándékától.
– Ez így igaz. Egész életemben az jellemzett, ha valamit a fejembe vettem, vagy egy célt kitűztem magam elé, azt véghez is vittem, még csak nem is halogatok. A pontossággal is így vagyok, amit és amikorra megígérek, azt pontosan teljesítem, ha éjszaka cseng a telefonom, felkelek, kocsiba ülök, és perceken belül megérkezem a beteghez.
– Ezek szerint a munka szeretete mellett türelmes is.
– Korábban türelmesebb voltam, de idő múlásával ez az erényem lassan fogy. Különösen akkor, amikor olyan „beteghez” hívnak, aki nem tud lemondani az alkoholról. Próbálom újra meg újra meggyőzni az illetőt, hogy hagyjon fel ezzel, és ha századjára sem hallgat a jó szóra, akkor már sajnos nálam is betelik a pohár, sőt egyes esetek feldühítenek. Viszont folyamatosan aggódom a betegeimért. Ha este megvizsgáltam valakit, reggel az az első dolgom, hogy felhívom, de olykor reggelig sem bírom ki, két órán belül érdeklődöm.
– Nagyon sok és különböző emberrel találkozott már élete során. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Igen. Bár óvatosan szoktam „kipuhatolni”, hogy ki milyen, de nagy csalódás még nem ért. Ám ha valamit mégis „elnézek”, és netalán meg is sértenek, azt magamba zárom, ami tudom, hogy nem jó dolog, de én már csak ilyen vagyok.
– Gondolom, azóta a fiai már kirepültek a családi fészekből, saját családot alapítottak.
– Igen, ez így van, az idősebb fiammal, Jánossal és a családjával egy portán lakunk, a kisebbik fiunk, Zoltán Magyarországon él a párjával. Eddig még csak egy unokánk születtet, János Máté. 15 éves, a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolába jár, nagyon jó tanuló. Vonzza az angol nyelv és a számítástechnika, ami a mai világban igen jó, én támogatom, ha erre az az útra lép. Az egészségügyi szakmát egyik fiam sem választotta, bár a nagyobbik elvégezte a Beregszászi Egészségügyi Szakskola felcser szakát. Így határoztak, én pedig tiszteletben tartottam a döntésüket.
– Mivel falun élnek, gondolom, a ház körül is akad munka bőven.
– Akad bizony. Minden áldott reggel ötkor kelünk, mert hétre már a munkahelyemen kell lennem, viszont előtte ellátom az állatokat, szeretem a saját magunk által nevelte sertés, baromfi húsát fogyasztani. Emellett elég nagy kertünk van, abban is akad teendő. Szép a gyümölcsösünk is, benne 39 barackfa, nemrégiben ültettünk közösen a fiammal több, mint 300 diófát.
– A szép kertben lehet igazi jó kis kerti partikat szervezni…
– Igen, korábban mi is sok kerti partit rendeztünk. De mára sajnos megszűntek az összejövetelek, néhány batárunk már nincs az élők sorában, mi is öregszünk lassan, Batár meg messze van, hogy rendszeresen találkozzunk az ottaniakkal. Régebben felejthetetlen hétvégéket töltöttünk a batári barátainkkal, családtagokkal, amíg még éltek a szüleink, addig minden hétvégén hazajártunk a szülőfalunkba. A barátokkal elmentünk a Tiszára horgászni, ez mára már gyakorlatilag megszűnt. Mostanság csak nagyobb ünnepekkor találkozunk, és sajnos a temetőben, mert ahányan testvérek vagyunk, szinte annyi felé széledtünk szét a világban, csupán két fiútestvérem maradt Batáron.
– Van hobbija?
– Régebben nagyon sok könyvet olvastam. Mostanában inkább már csak tévézek, no meg, ahogy már mondtam, a kertben tevékenykedem. Fiatalabb koromban sportoltam is, szerettem a labdajátékokat, a barátokkal röplabdáztunk, kézilabdáztunk, és a futás is az egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységem volt. Mostanában a kerékpározásal is beérem, ha olyan beteghez hívnak, aki közel lakik, oda elbiciklizem, jó megmozgatni egy kicsit az izmokat. A sport amúgy is fontos, mert a mozgás jót tesz a vérkeringésnek, fejleszti az izmokat.
– A mostani „őrület” után terveznek-e egy kis lazítást a nyáron?
– Még nem tudjuk, hogy alakul az idei nyár. „Normális” esetben a hegyekbe megyünk, a Szinevéri tóhoz, a Kárpátokban pihenni pár napot. Természetesen nagyon szeretnénk egy kicsit mi is lazítani, majd az idő megmutatja, mi lesz, hogyan tovább.
Hegedűs Csilla
