Dunai galócát akasztott meg egy szerencsés pergetőhorgász.
A Tisza kárpátaljai szakaszáról a horgászok már minden elképzelhető rosszat elmondtak, és bizony nem ok nélkül. A folyó mikroműanyag-terheltsége, a hálózó, elektromos „halpusztítókat” használó rabsicok, a rendezetlen mederviszonyok, és az egyre aszályosabb évek okán lecsökkent vízhozam sem a halaknak sem a horgászoknak nem kedveznek. A 20-25 évvel ezelőttihez képest szánalmassá lett a horgászok fogása, ám a rengeteg negatívum ellenére azért az öreg folyó még most is tud meglepetésekkel szolgálni.
Két hete Petróci Gergő horgásztársunkat nem mindennapi fogással ajándékozta meg. A szerencsés pergetőhorgász ugyanis harcsára pergetve fogott dunai galócát a Tisza tiszabökényi szakaszán!
Erről a Duna vízgyűjtőjéből leírt és meghatározott őshonos lazacfélénkről pedig tudni illik, hogy sokáig a legendák halának számított. Az öregebbek meséltek ugyan történeteket arról, hogy a század elején még hogyan szigonyozták e halat fáklyafénynél a Tiszán, de sokáig hírét sem hallhattuk. A II. világháborút követően csak esetleges előfordulásai voltak bizonyítottak, ám a 2000-es évek elején valami elindult. Kárpátalján 6-8 esztendeje a Tarac neresznicai szakaszán a természetvédők egynyaras kis galócákat engedtek a folyóba, Magyarországon pedig évek óta zajlik egy folyamat, melynek köszönhetően Szatmárcsekénél engednek a vízbe mesterségesen szaporított galócákat. Ennek is köszönheti a szerencsés horgász a nem mindennapi zsákmányt, de lássuk hogyan is történt a sikeres fogás.
– Két hete a lassan meginduló harcsákkal szeretem volna összehozni egy találkozást – mesélte Gergő – és ennek érdekében egy 190 gramm
dobósúlyú Black Cat harcsapergető bottal mentem le egy éjszakai pergetésre. Sokáig nem volt kapásom, ám a harcsás gödör felső törésén irgalmatlan erejű rávágást kaptam a mélyen. A védekezés hevességéből ítélve 15 kiló körüli harcsára gondoltam, de a hal túlságosan „rohant”. A relatíve nehéz szereléknek köszönhetően viszonylag gyorsan meg tudtam szelídíteni a halat, ám amikor a fejlámpám fényében megvillant egy ezüstös árnyék már tudtam, hogy nem harcsával hozott össze a jószerencse. A halat gyorsan partra segítettem, majd első örömömben rögtön Kenéz Roland horgásztársamat hívtam, hogy készítsen néhány felvételt a nem mindennapi fogásról.
Ezt követően a 2,5 kilós halat kíméletesen visszaengedtük a folyóba, hiszen nemcsak szigorúan védett, Ukrajnában „vöröskönyvesnek” számító fajról van szó, hanem a lelkiismeretem sem engedte, hogy egy ilyen folyóvízi ékkő tepsiben végezze.
A nem mindennapi fogásnál csak azt sajnáltam, hogy nem neki való, könnyebb, csukázó-süllőző szerelék volt a kezemben, amivel nagyobb élmény lett volna a fárasztás, de így is maximálisan elégedett vagyok. Szerintem „életem hala” került akkor horogra, és ráadásul a peca nagyon sok tanulsággal is szolgált a galóca horgászatával kapcsolatban. A hal egy meg-megsodortatott, nagyon lassan és mélyen járó wobleren veszített rajta, ami számomra itt a Tiszán megkérdőjelezi a legyező horgászatának eredményességét, holott a lengyelországi Dunajecen köztudomásúan nagy kultusza van a dunai galóca legyező-horgászatának. Az adott szakaszon természetesen tovább kergetem majd a halakat, mert azért egy nagyobb súlykategóriába tartozó galócával – ezek a halak régen 20-25 kilósra is megnőttek – titkon még szeretném összemérni az erőmet.
Matúz István
