Nem tudom, van-e olyan vadász, aki ne szeretne vadászni. A minden hájjal megkent vörösfrakkosok becserkészése igazi kaland. Aki olvasta Fekete István írásait, az tudja, milyen tisztelettel, szeretettel tudott írni róluk. De bármelyik vadászírónkat is vesszük, mindegyiküknek kedvence volt a róka, talán épp a ravaszságáért.
Stók Lajos
35-40 évvel ezelőtt nagyon szerettem éjszakai rókalesre járni. A 70-es években elég kemény telek voltak, de amint tehettem, elindultam holdvilágos januári éjszakákon szerencsét próbálni. Ezekben az időkben a kolhoz a szalmabálákat nagy részt kinn a mezőn tárolta, és ezek igen jó rókalesnek bizonyultak, mert a ravaszdik ide jártak egerészni. Nekünk, vadászoknak is jó volt, mert úgy raktuk össze a bálákat, hogy éppen kilássunk mögülük, és nem is fáztunk.
A rókaleséshez is tapasztalat kellett. Anélkül bizony ülhetett a vadász hosszú éjszakákat, ha bírta türelemmel.
Volt egy barátom, akinek mozigépész volt a szakmája. a nappalai majdnem mindig szabadok voltak. Megrögzött horgász is volt, ezért elnevezték Cseperemányónak (halászmadár). 21 évvel volt idősebb nálam, de sohasem engedte meg, hogy magázzam. Olenyuk Sándor volt a becsületes neve. Mivel Sándor barátunknak rengeteg ideje volt, vagy horgászott, vagy éppen vadászott. Leginkább apróvadra szakosította magát, azok közülé is a róka volt a kedvence. A rókacsalogatás sokféle fortélyát lehetett eltanulni tőle. Persze ezekben az időkben még semmiféle sípokat nem ismertünk, se nyúlsípot, se egérutánzót. Egyszerűen megperzseltünk egy döglött tyúkot, és egy sílécen körbehúztuk a szalmabálák körül, és egy helyen – ahol jónak láttuk – otthagytuk. De nemcsak pörkölt tyúkkal kísérleteztünk, hanem akármilyen hulladékkal, amely állati eredetű volt. Azért sílécen, hogy a róka csak a hulladék szagát érezze. Estefelé aztán szánkón kivittük a felszereléseinket, pokrócot, subát, mindazt, ami szükséges az éjszakai rókaleshez. Bizony, bármennyire is fel voltunk öltözve, 10-14 óránál tovább sosem bírtuk ki az üldögélést.
Manapság, mikor rágondolok sajgó ízületeimre, mindig eszembe jutnak azok a régi, fagyos, rókaleséses esték. Mégis nagyon szép emlékeket mondhatok magaménak ezekből az időkből. Rókát azt sajnos, kevesebbet. Nem azért, mert nem voltak, hisz Sándor barátunk igen szép számmal lőtt. Nekem nem ment, pedig láttam is, lőttem is rá. Ma már tudom, hogy a rókalesen nem szabad kapkodni, nagyon lényeges a türelem és a kitartás. Még fiatal voltam és tapasztalatlan, nem volt türelmem kivárni az ideális lőtávolságot, a szalmaasztag is csalóka volt a magassága miatt, azt hiszem, ezt hívják optikai csalódásnak. A sörét lövedék legreálisabb távolsága 30-40 méter, nem pedig az, amikor megpillantod a vadat. Holdvilágnál amúgy is csalóka a távolság. Ha jól emlékszem, kétszer jártam sikerrel. De mindenért kárpótolt az élmény.
Mikor ezeket a sorokat írom, arra gondolok, mi mindenről marad le a mai fiatalság. Sokan közülük, mikor erről a témáról beszélünk, azt mondják: „Lajos bácsi, én ezt megmutatom magának a számítógépen.” Épp ez a baj – gondolom magamban –, meleg szobában, a számítógép előtt ülve azt, amit a mi nemzedékünk átélt a rókaleseken, nem lehet megtalálni. Volt még egy barátom, aki szintén szerette a rókalesést. Ő fegyvert sohasem használt. Többre nézte a hurkolást, annak nagy mestere volt. Igyekezett velem is megszerettetni a vad effajta elejtését. De nekem ez már akkor sem tetszett. A róka- és borzkotorékokat azon a környéken, ahol ő lakott, mind ismerte. Szép számmal fogott nyestet és görényt is. Több ízben meghívott rókalesre. A barátom úgy négy kilométernyire lakott tőlünk, fönn a hegyen édesanyjával és nagymamájával. Nálunk kintlakosoknak mondták a hasonlókat. A Grengyes-hegy alatt éltek egy nem nagy, de igen meleg faházban, melyet gyümölcsös vett körül. Egy hideg januári napon úgy döntöttem, hogy a hétvégét rászánom a rókák lesésére. Megüzentem a barátomnak, hogy szombat délután jelentkezem nála. Mondtam édesanyámnak, hogy mi a szándékom, kértem, kétnapi ennivalót tegyen a hátizsákomba. Azon a bizonyos szombaton egy óra körül indultam el hazulról, a felszerelésemet kis szánkón húztam magam után. Napközben tűrhető volt az idő, az ég kék volt, a nap ragyogott, a hó, ahol nem taposták le. térdig ért. Mire kivonszoltam magam hozzzájuk, jól megizzadtam. Pista, a házuk tornácán állt, és mosolyogva fogadott. Látta, hogy ki vagyok melegedve, s ezért megkérdezte: „Mi van? Jön kifele a bor? Mitől vagy ilyen izzadt?” Leszedtem a szerelésem a szánkóról, és bementünk a házba. Bent az édesanyja, Margit néni fogadott. A nagymama, aki már igen öreg volt, a spór mellett ült a fásládán, és melegedett. Margit néni ételt tett az asztalra, majd elővett egy üveg kisüstit, hogy igyunk egyet előre a róka bőrére. Falatoztunk egy keveset, összeszedtem a felszerelésemet, és beöltöztem az éjszakai lesre. Akkoriban még fehér terepruhát nem lehetett vásárolni, ezért édesanyám fehér lepedőből varrt nekem egy olyan öltözéket, amelynek ujjai nem voltak, csak a nyakamon lehetett összegombolni.
Már alkonyodott, mikor kijöttünk a házból, és megindultunk úticélunk felé. Szerencsére nem sokat kellett gyalogolnunk az előre elkészített lesőnkhöz. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valamilyen magasles, ez egy egyszerű ülőke, mely két fatönkből állott, arra zsákbarakott széna volt téve, hogy melegítsen. De nemcsak a fatönkön volt szénászsák, hanem a lábunk alatt is, hogy az se fázzon. Bizony szükség is volt minderre, mert már, sötétedéskor érezhető volt, hogy erős mínuszoknak nézünk elébe. Elhelyezkedtünk kényelmesen, és vártuk a szerencsét. Sötétedés után nem sokkal feljött a hold, és bevilágította az egész téli tájat. Jó messze el lehetett látni, de lőni nem, különösen söréttel töltött puskával. Teljes volt a csend, a hideget szinte harapni lehetett. Nem tudtam, hány óra volt, elkezdtem mocorogni, mert fázni kezdtem, kérdeztem Pistától, mennyi az idő. Még csak fél kilenc volt, ami télen elég későnek számít. Róka sehol. A meleg szoba nagyon csábító volt, de rókát is szerettem volna lőni, ha már itt vagyok.
Hirtelen a barátom suttogására lettem figyelmes. „Jobbra tőled” – súgta felém. Lassan jobbra fordítottam a fejem, de csak egy sötétlő „tönköt” láttam. Kis idő múlva a „tönk” elindult előre. Nem lehetett messzebb 40-50 méternél. Lassan felemeltem a puskám, s mikor már a vállamnál volt, megcéloztam a vadat, majd meghúztam a ravaszt. A dörrenés után a torkolatláng hatására nem láttam semmit, csak a barátom, aki a hátam mögött ült, kiáltotta: „kapott”. Pár másodperc múlva már én is láttam a vergődő rókát, és, hogy ne kínlódjon, a bal csőből is odalőttem, ekkor elterült a havon. Mondanom sem kell, nagy volt az örömöm, de a barátomé is.
Negyed tíz volt. Téli estén ilyen hidegben épp elég ennyit üldögélni. Összeszedtük cókmókunkat, és elindultunk a jó meleg ház felé. A tornácon levertük magunkról a havat, a rókát otthagytuk, gondoltam, holnap majd megnyúzom. Beléptünk a házba, igen jólesett az arcunkba csapódó meleg levegő. Az otthonlevők közül még senki nem aludt, vártak minket, meg, ahogy az öreg néni mondta, úgy sem tudnak aludni ezeken a hosszú téli éjszakákon. Margit néni ismételten ételt tett az asztalra. Míg ettünk, megvetette az ágyat a másik szobában. Ez a kis házikó kétszobás volt, de egy helyről fűtötték. A két öregasszony a konyhában aludt, ami náluk megszokott dolog volt. Miután Pistával elfogyasztottuk a vacsoránkat, mi is lefeküdtünk, s jól kimelegedtünk a dunyha alatt. Jómagam az ablak mellé kerültem, jólesett kifelé bámulni a havas, hideg éjszakába. Az öreg mama, úgy látszik, még nem lehetett álmos, egy történet elmesélésébe kezdett, amely farkasokról szólt. Eleinte érdekes volt, deközben elaludtam, és a folytatásra már nem emlékszem. Arra ébredtem, hogy a konyhában mozgolódás van, és igen jó illatok terjengenek. Fél hét körül járhatott az idő. Pista még jóízűen aludt. Én sem mozdultam a helyemről, hisz még korán volt. Kint nagyon hideg lehetett, mert az almafák ágain vastag zúzmara volt. Addig bámultam a havas tájat, hogy arra eszméltem, valaki rázza a vállamat. Pista keltegetett: „Kész a reggeli. Öltözz fel!” – mondta. Úgy látszik, visszaaludtam, gondoltam magamban.
Reggeli közben Pista felajánlotta, ha akarom, csinálhatunk két hajtást, ő szívesen lesz hajtó. S mivel úgyis vasárnap volt, s ezen a területen más vadászok nem szoktak járni, beleegyeztem. Megvártuk, míg a nap följebb emelkedik a horizonton, és csak azután indultunk el. Mikor kiléptem a tornácra, olyan hideg csapott az arcomba, hogy legszívesebben visszafordultam volna. Ránéztem a kővé dermedt rókám tetemére, mely még mindig a tornácon volt. Csak akkor tűnt fel, milyen szép bőre van. Majd otthon megnyúzom, gondoltam, ha kiolvad. Ropogott a fagyos hó a lábunk alatt. Sajnos ez a nap nem a mienk volt. Dél lett, amire három hajtást is megcsináltunk, de sehol egy róka sem. Pedig rengeteg nyúl- és rókanyomot láttunk. Az is köztudott dolog, hogy ilyen fagyos időben éjszaka a vad sokat mozog, de azt is gyanítottam, hogy a rókák, pár- zási időszak lévén, nappalra bizonyára behúzódnak kotorékjaikba. A nyúl pedig addig lapul, míg a hajtó rá nem lép. Az is igaz, hogy ketten kevésnek bizonyultunk a hajtáshoz. Sebaj, gondoltam, legalább jól kikapcsolódtunk. Elindultunk hazafelé. Otthon már kész volt az ebéd. Mondhatom, igen jól esett a forró húsleves. Délután még elbeszélgettünk Pistával, majd megköszöntem Margit néninek az ellátást, és elindultam hazafelé.
Véget ért egy januári hétvégi rókavadászat. Most is szép emlék számomra. Hogy mit szerettem benne, azt csak én tudom, és a hozzám hasonló vadászlelkűek. Rókahajtásban sohasem szabad elbizakodottnak lenni. Volt egy olyan esetem, mikor messziről észrevettem, hogy a ravaszdi felém közeleg, s már azt is látni véltem, hogy gurul majd lefelé a hegyoldalon a lövés után. Közel is engedtem, biztos voltam a dolgomban. A lövésem után mégis úgy szaladt el, mintha semmi sem történt volna. És olyan is volt, hogy éppen csak megvillant a sűrű bozótosban, és az azonnali lövés után csak fölhemperedett. A legmaradandóbb rókalövésem 1990 januárjában esett, a Sajánban. Akkor is nagy hó és igen hideg volt.
Mínusz húsz fok alatti értéket mutatott a hőmérő. Kis csoportunk 12 főből állt, úgy döntöttünk, hogy meghajtjuk a Saján-hegyet, ha már úgy is itt vagyunk. Öten vállalkoztak a hajtásra, és heten álltunk a standra. Én középre kerültem. Nagyon szép tölgyes, bükkös, gyertyános szálerdő volt. Megállapodtunk a hajtás időpontjában. Tudtam, ha róka van a hajtásban, az nem fog késlekedni, mivel minden fajta vadnál hamarabb próbál menekülni, mindig távol az emberek zajától. Úgy álltam a helyemen, mint a cölöp, hisz a legkisebb gyanús mozgástól is megugrik bármilyen közeledő vad. Épp azon okoskodtam, hogy a hidegnek azért előnye is van, mert ilyenkor nem kell csapkodni a szúnyogok után, amikor balra fönt vörösödött valami. Jobban figyeltem abba az irányba, és észrevettem egy rókát. Nem igyekezett előre, inkább vissza-visszafordította a fejét, biztos a hajtókat figyelte, merre tudna elosonni. De tévedtem, az első rókát egy másik követte, biztosan azt várta az első. Ilyenkor, párzás idején, nem ritka, hogy a rókák párban járnak.
Már nem éreztem a hideget, sőt, szinte melegem lett. Hogyan csináljam, hogy mind a kettő meglegyen? Azt is tudtam, hogy a fölöttem álló társam látja az egész jelenetet, és ha elhibázom valamelyiket, esetleg mind a kettőt, akkor tavaszig hallgathatom a társaim élcelődéseit. Ezért úgy döntöttem, hogy a hátulsót lövöm először, majd kapásból az elsőt. Nem volt időm a mérlegelésre. Mikor a rókapár egy tölgyfa takarásába ért, a vállamhoz kaptam a puskám, s mikor a takarásból kiléptek, lőttem. A hátulsó gurult is lefelé a hegyoldalon. De ugyanabban a pillanatban a bal csőből is tüzet nyitottam. Szinte a másik mellé gurult ez a róka is. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Persze, be kellett ismernem, hogy nem voltak messze tőlem, úgy 25 méterre lehettek. De mit szerénykedjek, láttam én már 10-15 méterről is elmázolni rókát. Nagyon örültem a sikeres lövéseimnek. Amikor véget ért a hajtás, a fölöttem álló társam leereszkedett hozzám, hogy gratuláljon, hisz ő végignézte az egészet. Azt mondta, már azt hitte, elaludtam, vagy mi van, hogy olyan soká nem lövök, de azután már ő is rájött, hogy mi a tervem, hogy mindkettőjükkel el tudjak bánni.
Manapság már annak is örülök, ha egyesével eltalálom őket, de a fenti eset a két rókával mindig eszembe jut. Nem tartottam számon soha, hányat lőttem le, de azt tudom, volt olyan idény, hogy 8-10 darabot is, és nem volt olyan év, hogy legalább egyet ne lőjek.
