Nagyon hideg éjszaka volt. A januári holdvilág szikrázott a fagyos havon. Az öreg vadőr az órájára pillantott, negyed tizenegy volt. Nem baj – gondolta magában – majd holnap, később jövök ki. Ilyentájt már nem jön a vad, és az öreg vadász hazafele vette útját. A ház mintegy félórányi járásra volt az erdő szélén.
Stók Lajos
Az öreg cserépkályhában még estétől volt annyi parázs, amire csak egy kis száraz gyújtóst kellett rátenni és máris lobogott a tűz. Megéhezett, ezért elővette az estéről megmaradt pörköltet, újra fölmelegítette, és megvacsorázott. Evés után végigdőlt az ágyán, hogy kissé fölmelegedjen.
Az óra mutatója már éjféli tizenkettő fele járt, és az öreg vadőr jóízűen aludt. Az erdő csöndes volt, csak emitt-amott hallatszott egy-egy faág reccsenése.
Minden fázott a nagy hidegben, és még talán a levegő is meg volt fagyva.
A környéken minden aludt. Pihent a táj, az erdő s a vadőr is. De egyvalaki ébren volt, és ennek a valakinek a nagy hideg sem ártott.
Őt védte a serte alatt pihés szőrzete, no meg a vastag zsírréteg.
Az öreg kant jól ismerték a környéken, többfele is tiszteletét tette, hogy hatalmas agyarával, és igen kemény orrával kitúrja a fiatal almafákat, amit a gazdák ültettek, és azokból lakmározzon.
Már két éve tudtak a jelenlétéről, de nem voltak képesek kézre keríteni. Nagyón óvatos állat volt. A Máramarosi havasokból járt át az Avas-hegységbe, annak is az észak-keleti részébe. Késő éjszaka jött, hisz nagy távolságot kellett megtennie, és dolgavégeztével hajnaltájt el is vonult nappali pihenőhelyére. Sosem járt egy csapáson. Sosem távozott azon az útvonalon, amelyiken érkezett. Éppen ezért volt nehéz elcsípni. Ezen az éjszakán is későn jött, és már pitymallat előtt eltűnt. De véletlenül sem azon a váltón jött, ahol a vadőr várta.
A kis vadászházban a cserépkályha lassan kezdett kihűlni, hisz már jó ideje nem volt, aki fát tegyen a tűzre, és így hajnaltájt a hideg még jobban megmutatta erejét. A vadőr arra ébredt, hogy fázik. Felült az ágyon. Az órájára nézett, amely már hajnali fél hatot mutatott.
– Jól elbóbiskoltam – gondolta magában, és följebb húzta az asztalon pislákoló petróleumlámpát.
Rágyújtott egy cigarettára. Ráérek még – gondolta magában, és nyugodtan pöfékelt tovább. Közben gondolkodott – vajon megjárta-e és vajon milyen tájt.
Nagyon szégyenletes dolog a gazdák és a főnökei előtt is, hogy nem tud elbánni egy vaddisznóval, ami annyi kárt okozott. Hiszen ha azok tudnák – duzzogott magában –, hogy ez nem egy közönséges disznó, ez egy hatalmas és nagyon okos vadkan – gondolta.
No de nem baj, ma pontot tesz a dolog végére, ma addig fog ülni, míg ki nem várja, ha megfagy is.
Reggelizés közben eldöntötte, hogy körbejárja az egész területet, és ott fog lesben állni, ahol már rég nem járt a kan.
Miután mindent elrendezett a kunyhóban, még a cserépkályha tűzterét is megpakolta, elindult felderítő útjára.
Mikor kilépett a vadászházból, érezte, hogy a hó már nem olyan fagyos, nem annyira ropogós. Meg fog enyhülni az idő – gondolta és elindult szokásos körútjára.
Délfele, valóban megenyhült az idő, fátyolfelhős lett az ég. Havazni fog – gondolta –, de ez neki csak jó lesz, hisz jobban fogja bírni az éjszakai lest. Területe legtávolabbi részét kereste fel, mely egy szép fenyves és vegyes erdő volt.
Tudta, hogyha havazik, a nagyobb vad szereti a fenyőfák védettségét, és eme helyen volt egy pompás, még a nyár folyamán összetákolt magasles.
Ezt a lest nézte ki magának éjszakára. Lerakta a cókmókját, és fenyőágakkal kibélelte az építményt oldaláról, alulról, hogy a lába se fázzon, meg a tetejére is rakott, hogyha nagyobb havazás lenne, biztonságban legyen.
Dolgavégeztével hazasietett kis tanyájára, hisz a délutánt pihenéssel akarta tölteni, hogy bírja a virrasztást.
Sokat nem pihenhetett, hisz mire a vadászházhoz ért, délután fél kettő volt.
Tüzet rakott, ebédet, s egyben vacsorát is készített, hogy a lesen ne kelljen vacakolni azzal sem. A termoszát megtöltötte forró teával, az biztos jót tesz majd az éjszaka folyamán.
Mire mindezzel végzett, már két óra is elmúlott, de ő úgy döntött, hogy azért mégis ledől egy órácskára, ki kell pihennie a napi járkálás fáradalmait.
Ha netán mégis tovább aludna a kelleténél, akkor sincs baj, hisz a járást sötétben is jól ismeri, de azért világosban mégis csak más már a lesen való elhelyezkedés is.
Nem nagyon tudott aludni, hiába próbált, csak forgolódott. Amikor elnyomta az álom, a nagy kannal hadakozott.
Egy idő után úgy döntött, nem gyötri magát tovább. Felült az ágyon, megnézte óráját: fél négyet mutatott. Épp ideje indulni, gondolta.
Már erősen sötétedett, mire a magas leshez ért. Direkt nem sietett az úton, nehogy kiizzadjon, mert akkor megfázhat. Fölmászott a lesre, a magával hozott szénával megtömött zsákot maga alá helyezte. A hátizsákot a termosszal maga mellé helyezte, ezután megtöltötte drillingjén mind a három csövet. A jobb csőbe ólomtöltényt, durva golyót helyezett, a bal csőbe durva sörétet, az alsó csőbe, ólomburkolatút helyezett.
Mire mindezzel végzett, koromsötét lett. Egyes-egyedül csak az ösztönére hagyatkozhatott, meg a kevés világosságot adó hóra. De így is elég jól látott egy jó 40-50 méterre. Ez a világosság elég volt, hogy ha netán lövésre kerül sor, biztosan tudja megtenni.
Elkezdődött a hosszú bizonytalan lesés. Rágyújtott egy cigarettára, a leső fenyő ágai nem engedték kiszivárogni a füst szagát.
A fenyves és a vegyes erdő között egy mély völgy volt, ezt figyelte az öreg vadőr. Innen remélte a nagy kan fölbukkanását.
Október óta ezen a helyen nem járt a kan, másfele mindenhol megfordult.
Telt-múlt az idő, de semmilyen vadmozgás nem volt a környéken. Közben nagy pelyhekben megindult a hóesés is, ami belepte a magaslesre felrakott fenyőágakat is. Az egyre erősebben eső hó kezdte álomba ringatni. Megnézte zseblámpával az óráját, negyed tizenkettőt mutatott. Még van idő – gondolta magában, és cigarettáért kotorászott, hogy rágyújtson. Eközben, a mély völgytől balra a vegyes erdőben, mintha valami megmozdult volna.
Már nem akart rágyújtani, az álom is kiment a szeméből, egyre jobban figyelt arra a valamire, amit már biztosan látott, hogy mozog.
Ez a valami úgy nézett ki, mintha a hegy oldalának egy része csúszna lefele. Nagyot dobbant a szíve, mikor kis idő múlva észrevette, hogy egy hatalmas disznó közelít felé. A nagy kan tolta maga előtt a havat lassú mozgásával.
A vadőrnek egyre jobban dobogott a szíve, hisz tisztában volt azzal, mit lát, és nagyon tartotta magát, hogy idő előtt ne lőjön.
Készenlétbe helyezte a fegyverét, és egyre csak nyugtatta magát, hisz a hőn áhított kannak, ha tartja az irányt, néhány méternyire kell elmennie a magas les mellett.
Végtelennek tűnt a várakozás. De tudta, ha most elhibázza, soha többé nem lesz alkalma elkapni.
A vad egyre közeledett. Lassan, körültekintően, óvatosan, de közeledett.
A vadőr már a vállánál tartotta a fegyverét, mikor a nagy kan a magas lessel egy irányba ért.
Megállt, szimatolt, figyelt, valami nem tetszett neki. Ebben a pillanatban dördült el a drilling alsó golyós csöve, melytől a vad összeesett, de abban a pillanatban föl is ugrott, mire megkapta a jobb cső tartalmát is. De az energia, ami egy ilyen hatalmas állatot hajt, még mindig működött, ezért a vadőr a bal cső tartalmát is ráürítette, amitől végképp összeomlott az állat.
A vadőr ösztönszerűen áttöltötte fegyverének mindhárom csövét, de mivel látta, hogy a vad meg sem mozdul, visszaült helyére és rágyújtott.
Most érezte csak igazán az elmúlt percekben átélteket. Valami olyasmit, mintha az egyik percben fázna, a másikban forróság öntötte el, és közben kissé remegett is. Ez volt ama bizonyos vadászláz, amit csak igazi, vérbeli vadász szokott érezni nagyritkán.
A cigaretta elszívása után lemászott a lesőről, hogy közelebbről is megtekintse a hőn áhított remete kant, ami két éven keresztül oly sok gondot és álmatlan éjszakát okozott neki. Odaérve a vadhoz felkattintotta zseblámpáját, hogy jobban szemügyre vegye a zsákmányt.
Hatalmas állat volt. Egyedül nem bírta átfordítani. Jobban fehérlett mint a hó, és rekord nagyságot mutatott.
Nagy volt az öröme. De mit kezdjen magában egy ilyen állattal? Úgy döntött, a töltényhüvelyeket és zsebkendőjét ráteszi a vadra, ily módon más ragadozó róka vagy farkas nem bántja. Ő meg hazamegy a tanyára, és holnap az erdészet kocsisával meg még egynéhány emberrel beviszik az erdészet udvarára.
Az éjszaka hátralevő részét már nyugodtabban, alvással töltötte.
Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Persze az erdészet udvarán már tudtak az esetről, és mivel a kollégái közül hallásból többen is ismerték a nagy kant, eljöttek megnézni, milyen is a valóságban.
Amikor délután az erdészet fogatosa befordult lovas szánjával az udvarra, és a szánból kimagaslott a hatalmas kan fekete csuhája, volt nagy ámulás, no meg irigykedés.
A vadőr a főnökétől dicséretet kapott a jól végzett munkájáért.
Az agyarak mérete elérte a 27 centimétert, ami rekord volt. De ő úgy döntött, hogy inkább kis szobája falát ékesítse mint sem kiállításokon vándoroljon. Míg él, legalább emlékeztetni fogja a sok hideg téli éjszakára.
