Végre vége. Azt hiszem, sokan sóhajtottak fel hasonlóan szilveszter éjszakáján. Egy olyan évet hagytunk magunk mögött, ami talán örökre – de hosszú időre biztosan – megváltoztatja a világot és benne minket, embereket. 2020 a koronavírus éveként vonul be a világtörténelem lapjaira. A járvány sokunk életét forgatta fel, de maroknyi magyar közösségünk másmilyen veszedelemmel is szembe kényszerült nézni.
Holott viszonylag jól indult minden. A hétköznapjainkat, kilátásainkat, szülőföldünkön való megmaradásunkat és gyarapodásunkat alapvetően meghatározó ukrán–magyar kapcsolatok biztató jeleket mutattak az év első felében. Különösen az azt megelőző időszakhoz képest. Egészen odáig jutottunk, hogy a nyáron már kézzelfogható közelségbe került a két szomszédos ország első számú vezetőinek a személyes találkozója, ami új fejezetet nyithatott volna a Kijev és Budapest közötti kapcsolatokban. Ennek jó eséllyel a kárpátaljai magyar közösség is nyertese lehetett volna. Ehhez képest ősszel zsákutcába jutott a történet, s nemhogy nyertesei, de egyenesen elszenvedői lettünk a kiújult konfrontációnak. S bár a kijevi politika azt sugallja, hogy a magyar oldal folytat rossz politikát, de kérdem én: ki küldött kommandósokat magyar intézményekre, ki akar elrettentő példát statuálni nemzeti imánk eléneklése miatt, ki szigorítja tovább és kívánja a háztartások szintjére száműzni anyanyelvünk használatát, ki akarja ellehetetleníteni a magyar és a többi kisebbségi iskola jövőjét, hogy az egyéb barbár megnyilvánulásokról már említést se tegyek…
Biztosan nem állítható, de gyanítható, a minden korábbinál magasabb fokozatba kapcsolt magyarellenesség előzményei közé tartozik október 25-e. Azzal, hogy egyeseknek sikerült éket verni a két kárpátaljai magyar szervezet együttműködése közé, azt remélték, hogy az október végi helyhatósági választásokon jelentősen csökken a kárpátaljai magyar közösség politikai érdekérvényesítő ereje. Ám rosszakaróink elszámolták magukat, maroknyi közösségünk ismételten bizonyította bátor kiállását és bölcs értékítéletét. Azt üzentük: célunk, jövőnk van itt! Az október 25-i jó magyar szereplés – ami összefogással még jobb lehetett volna – sokaknál kiütötte a biztosítékot, a megyei tanácsi koalíciós keringő és annak kurta-furcsa végkifejlete is ezt bizonyítja. Ami utána történt, gondolok a házkutatásokra, a hatósági nyomásgyakorlásra, a nekünk címzett fenyegető üzenetekre, közvetett kapcsolatot sejtet a vártnál jobb magyar választási szerepléssel. Nem riadtak vissza a megfélemlítő akcióktól sem, keresik a fogást a teljes magyar intézményi rendszeren, s ehhez bizony még magyarjaink körében is akadnak, akik asszisztálnak.
Akárhogy is van, 2021 január elsejével legalább az esély adott arra, hogy új fejezet nyíljék minden téren. Az ukrán–magyar kapcsolatok tekintetében az ukrán külügyminiszter bizakodó és pozitív hangnemben szólalt meg, amikor azt mondta, egyetértés mutatkozik Budapesttel a tekintetben, hogy a felgyülemlett feszültségeket maguk mögött hagyva minden korábbinál jobban koncentráljanak a közös pontok megtalálására. Óvatosságra intő jel, hogy tavaly ilyenkor is ez volt a hivatalos kijevi narratíva, aztán láthattuk a folytatást. Bízzunk benne – sokkal okosabbat amúgy sem tehetünk – hogy ezúttal másként alakul. Reménykedjünk abban is, hogy – az ehhez kellő változások után – ismételten erősödik a tavaly szétesett kárpátaljai magyar egység. Addig is mindenkinek azt kívánom, 2021-ben kopjon ki hétköznapjainkból a Covid szó használata, s ha ez bekövetkezik, talán magától is kissé jobbra fordulnak a közös dolgaink. BÚÉK!
