Nagyon rossz idő volt. Egész nap zuhogott. Pedig ilyenkor, december-tájt ez nem jellemző. A kis róka egy bokor ágai között talált menedéket a nappali pihenéshez.
A bokor lehajló ágait még nyáron benőtte a dudva, ily módon teljesen védelmet biztonságot nyújtott, a nappali pihenéshez. Az elmúlt éjszakára gondolt és arra, hogy éhes. Csupa szerencsétlenség érte az elmúlt napokban, jóformán semmit sem evett, néhány egeret leszámítva. De itt, most melegben volt, és biztonságban. A bokor, ami alatt meghúzódott, szinte odúszerű volt és emlékeztette arra, mikor még a tavasszal a testvéreivel együtt a közös rejtekükben hancúroztak. Nem volt gondjuk az élelemre, apjuk, anyjuk bőségesen ellátta mind a négyüket.
De telt az idő, elmúlt a nyár s az ősz is, és úgy gondolta, elég nagy már, hogy saját életet éljen. Elhagyta hát a családját, ami már amúgy is szétesőben volt. Nem is akadt probléma, míg a mezőkön, réteken bőségesen talált eledelt, néha-néha vadkacsa is kikerült az ember ügyetlenségéből, de a szemétdombok is bőségesen ontották számára a jobbnál jobb falatokat.
Ám egyszer minden jónak vége szakad, és a kis róka számára is eljött a keserves november.
Kiürültek a mezők, nem nőtt fű a réten, megszűnt az egérbőség, és bizony a kis róka arra kényszerült, hogy éjszakánként a faluszéli házaknál próbáljon szerencsét. Éjszakánként, hol az egyik, hol a másik portánál settenkedett. De ahogy a házőrző ebek megszimatolták a jelenlétét, óriási csaholásba kezdtek. Mit volt mit tennie, odébb állt. A fácánosban is próbálkozott, de tapasztalat hiányában sikertelenül, így ismét a veszélytelenebb egerészésre fanyalodott.
Barangolása közben erősen törte a fejét, mit tegyen, hisz a zord idő, a tél még csak ezután következik, és neki el kell látnia magát bármi is legyen.
Eszébe jutott az apja egyik esete, amit még a mamájának mesélt arról, hogyan veri át a házőrzőket. Még aznap sötétedés után, mikor a falu kezdett elcsendesedni, biztonságos távolságra a faluszéli házakhoz lopózott, és a sajátos módon, rákezdett ugatni. Lett is haddelhadd, a környék összes házőrzői tépték a láncot, erősen csaholtak mérgükben, úgy mentek volna rókát kergetni.
Ám ez egyik háznál nem volt ugatás. Csak a tyúkól környékén támadt rémület, hisz a baromfik is felismerték, milyen ugatás hangzott a mezőről.
Ezt a helyet vette cserkelés alá a kis róka. Szép óvatosan le s fel járkált a kerítés mentén, hogy hol talál rést, és hogy nincs-e a házőrzők valamelyike a közelben.
Miután mindent átnézett, kikémlelt, rést is talált a kerítésen, és a tyúkólon is éppen annyit, olyat egy szép kövér jérce kifér véghez is vitte tervét, és bőségesen megvacsorázott. Így ment ez napokon, sőt heteken át. A kis rókának minden este megvolt a bőséges vacsorája.
Csak annyi kellett tennie, hogy emitt – amott elugatta magát, és amelyik háztól nem jött kutyaugatás, ott eredmény is volt.
De ezen a bizonyos decemberi esős napon igencsak éhes volt. Már napok óta nem jött be a csel, és néhány egér kivételével semmit nem evett. Bóbiskolt a búvó helyén, és egyre arra gondolt, hogy még egyszer megpróbálja a cselt.
Eldöntötte, hogy hajnaltájt, mikor már minden házőrző mélyen alszik és nyugodtan pihen, akkor akcióba lép. Csak most lassan, csöndben, ugatás nélkül fogja megközelíteni a kiszemelt tyúkólat.
Estefele elállt az eső. Nyugodt, de hideg éjszaka ígérkezett. Imitt-amott a holdvilág is kikandikált a fellegek közül. A kis róka elhagyta rejtekét, és úgy gondolta, egerészik még egy kicsit, mielőtt célba venné a tyúkólat. Hajnalfele úgy érezte, most már itt az idő, és nekilátott terve végre hajtásához. Nemsokára odaért a kiszemelt helyre. Lehasalt, fülelt, nincs-e valami gyanús a környéken. De csönd volt körös-kőrül mindenki aludt. Lassan kúszott előre, hisz fő a biztonság, gondolta, és még bőven van reggelig ideje. Egyszer csak a közelből nyúlsírás ütötte meg a fülét. Tisztában volt vele, hogy a nyúl hurokba került. Nyomban a hang irányába igyekezett, ami egyre közelebbről hallatszott.
Már a nyála is csorgott, mikor rágondolt a finom nyúlhúsra.
Elindult a hang irányába, nehogy a környéken ólálkodó más kóbor róka vigye el a zsákmányt. Már majdnem a tetthelyen volt, mikor erős ütést érzett az oldalában. Az ütést nagy durranás követte, és utána még egy. De ezt már a kis róka nem hallotta. Ő már az örök vadászmezőkön falatozott ama képzelt nyúlból, amire annyira vágyódott, de a figyelmetlensége miatt ráfizetett.
Az öreg vadász odalépett hozzá, felemelte, körbenézett. Fiatal idei róka – gondolta magában, de nagyon szép, és elballagott.
Stók Lajos
