Némely eseményekre jótékonyan fátylat borít a múló idő, mások pedig kitörölhetetlenül belevésődnek az emlékezetbe. Az utóbbiak közé tartozik az 1970. május 13-i técsői árvíz.
Bökényi Magdolna
1970. május 13. borús, esős, hideg szerdai nap volt. A técsőiek reggel óta aggódva figyelték a Tisza fokozatos áradását, de remélték, hogy a töltés megtartja a vizet. Ez a remény délre szertefoszlott, a megvadult folyó néhány perc különbséggel két helyen is átszakította a gátat, és alig fél óra leforgása alatt víz alá kerültek a folyó közelében lévő utcák, egy óra múlva pedig az egész város. Técsőnél a Tiszának még gyors a folyása, az áradás pedig megsokszorozta az erejét, az embereknek menekülni sem volt esélyük. Volt, akit az utcán, másokat a munkahelyen érte a baj. Hivatalosan 5 áldozata volt az árvíznek, más források azonban 16 emberről beszélnek.
Néhányuk azóta is eltűntként van nyilvántartva.
Kun Selja és Borisz Koszenko a pótkocsis traktoron mentette az elárasztott kórházból az ottrekedteket. Egy fordulót már megtettek, s visszatértek a többiekért, amikor az ár által kimosott gödörbe borultak, s életüket vesztették.
Az 1970-es árvíz során a házak 90 százaléka károsult, 58 épület rombadőlt, az alapoktól kellett felépíteni, 300-at át kellett építeni, 1800 pedig különböző javításokra szorult. A nagy víz három napig tartotta fogságban a várost.
Az akkori eseményekre a ma már Magyarországon élő Szemes Rozália így emlékszik vissza:
– 1970-ben nyolc és fél éves voltam, de ma is emlékszem minden részletére, tisztán, mintha tegnap történt volna. Nekünk, alsósoknak délután kellett volna iskolába menni, délelőtt átjött hozzánk nagymama és azt mondta anyukámnak, ne engedjen iskolába, mert nagyon árad a folyó, felöltöztettek és a húgommal együtt nagymamával mentünk, mert ők néhány utcával távolabb laktak a töltéstől. Már akkor is a töltés tetejét nyaldosta a hatalmas, sáros víztömeg. A szüleink otthon maradtak menteni a menthetőt. Nem telt el sok idő, amikor az udvaron megjelent a víz.
Nagyon gyorsan jött, a nagyszüleim már derékig érő vízben mentették az állatokat, nemsokára azonban már a házba is betört a víz.
Amit csak tudtak, felvittek a padlásra, s mi is oda menekültünk. Este mi, gyerekek elaludtunk, valamikor éjjel nagymama ébresztett. Beraktak minket egy csónakba, és a nagyival együtt kimenekítettek a házból, mert a víz alámosta a házfalat, s az kidőlt. Nagyapám ott maradt, nem akarta elhagyni a házat. Hallottam, hogy valaki kiabál: „Vigyázzatok, be ne borítsátok a gyerekeket a vízbe!”. A főutcán lévő bölcsődébe vittek, már többen is voltak ott. Másnap nagymama elment valahova, mondta, hogy maradjunk ott, majd visszajön értünk. Hazament megnézni, mi van a házzal és megtudni, mi történt a szüleimmel.
Amikor a szüleim látták, hogy nagyon nagy a baj, összeszedtek némi élelmiszert, előkeresték a dokumentumokat és átmentek a szomszéd utcába, ahonnan teherautóval menekítették az embereket. A házunkból csak az alap maradt meg. Ott voltunk egy szál ruhában, az iszap alól még sokáig próbáltak kiásni háztartási eszközöket, bármit, aminek hasznát vehették volna. Megvolt mindenünk, s egy pillanat alatt semmink sem maradt.
Vass Zsuzsanna 12 éves volt akkor, de azt a szörnyű élményt soha nem feledi.
– Dél körül az emberekkel az áradó folyót néztük. A hullámok szinte átcsaptak a töltés felett, az emberek mégsem hitték, hogy átszakítja a gátat. Aztán egy roppanást hallottunk, s mire feleszméltünk, már mindent beborított a víz. A hangosbemondóból folyamatosan közölték, hova menekülhetnek az utcán rekedtek. Hozzánk a kultúrház volt a legközelebb. Nagymamával oda menekültünk, a szüleim hazamentek, hogy mentsenek, amit tudnak. Bár a kultúrház jóformán a mi házunkkal átellenben volt, a szüleim a magas víz és a nagy sodrás miatt már nem tudtak átjönni.
Több szomszédunkkal együtt a padláson rekedtek.
A kultúrházban sokan voltak, a katonák is hoztak oda embereket. Néhányan kimentek az erkélyre, valahonnan segélykiáltások hallatszottak, de az áradó víz zúgása miatt nem tudták megállapítani, honnan jön. Kis idő múlva megtalálták a hang forrását, a kultúrház háta mögött lévő földhányás tetejébe szúrt vasdarabba kapaszkodott utolsó erejével egy nő, ő kiabált segítségért. A férfiak leszedték a nagy bársonyfüggönyöket, egyikük a derekára kötötte, a többiek pedig tartották, hogy el ne sodorja őt is az áradat. Sikerült eljutnia a nőhöz, majd mindkettőjüket behúzták a kultúrházba. Másnap már apadt a víz, így haza tudtunk menni, az utcában szinte minden házban plafonig ért a víz, egy szomszédos ház összedőlt.
A mi házunk viszonylag ép maradt, ahogy akkor anyukám mondta, nálunk volt a népkonyha, mindenki hozta, amije volt, edényt, élelmiszert és nálunk főztek, amíg a többiek a károk felszámolásához láttak hozzá.
Főztek a fél utcának, volt, hogy huszonöt ember ebédelt a konyhában, két ágyon kilencen aludtunk, mert az árvíz előtt Romániából lakodalomba jött vendégek is itt rekedtek, és a közelben lakó rokonok is nálunk voltak. A szomszédos falvakból kenyeret, élelmiszert hoztak, vizet osztottak.
Vass Zoltán 14 éves volt. Ők a Partizán utcában laktak, ezt az utcát csak a töltés választja el a Tiszától.
– 1970. május 13-án kilenc óra körül hazaengedtek az iskolából. Lelkünkre kötötték, nehogy a töltés felé menjünk, de hát én nem mehettem másfelé, hiszen ott laktunk. 12 óra előtt 4 perccel a víz átszakította a kórháznál a töltést, 4 perccel későbben pedig a Kujbisev utcánál is. A szüleink a padlásra parancsoltak bennünket, oda mentettünk mindent, amit csak tudtunk. Bevittük a disznót is a házba, de az rémületében törte, zúzta a bútorokat, úgy hogy le kellett vágni.
Egy idő után, amikor recsegni, ropogni kezdett a ház, és félő volt, hogy összeomlik,
kibontottuk a szomszéd padlásának tűzfalát és oda menekültünk. A víz este 9 óra körül kezdett apadni, amikor felrobbantották Visken az utat. A házunk szerencsére nem dőlt össze, de őszig állt gerendákkal aládúcolva. Aztán újjáépítettük.
Képek forrása: zakarpatia.com.ua.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
