A vereckei emlékmű az idők végezetéig belevésődött a magyar emberek lelkébe │KISZó-interjú

Matl Péter: azt szeretném, hogy a szemlélő alkotóvá váljék azáltal, hogy tovább gondolja a művek a mondanivalóját.

Ha netalántán sikerülne is lerombolni, és írmagja sem marad a vereckei emlékműnek, az már az idők végezetéig belevésődött a magyar emberek lelkébe és pajszerrel sem lehet onnan kifeszíteni – mondta Matl Péter Magyar Örökség-díjas szobrász, a nemzeti jelképpé vált honfoglalási emlékmű tervezője. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével elismert munkácsi szobrászművész negyedszázada álmodta meg a honfoglalás millecentenáriumi évfordulójára emelt emlékművet, amelynek tervezésénél és kivitelezésénél fontos szempont volt az időtállóság. A munkácsi járási Dunkófalván (Obava) létesülő művésztelepen az emlékjel kálváriájáról, pályájára gyakorolt hatásáról, a nemrég elkészült és most készülő alkotásokról és a megálmodott szoborparkról beszélgettünk.

Szabó Sándor

– A Vereckei-hágón létesítendő új honfoglalási emlékmű ötletét 1995-ben vetette fel a 2005-ben elhunyt Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alapító elnöke, aki a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) a támogatását kérte az elképzelés megvalósításához. Ki kereste meg önt, hogy induljon el a nemzetközi pályázaton?

– Fodó Sándor személyesen jött el hozzám és kért meg arra, hogy készítsek egy pályamunkát. A legfontosabb, szabad kezet kaptam. Még ugyanazon év telén öcsémmel, Miklóssal és Gulácsi Gézával felmentünk a hágóra, hogy megnézzük azt a helyet, amit a világszövetség kiszemelt az emlékműnek. Derékig érő hóban caplattunk fel. A világszövetség vezetői eredetileg egy pici kis tisztást választott ki az omladozó szanatórium közelében, ahová jó esetben 50 ember fért volna el. Hiba lett volna elrejteni ezt az emlékművet egy erdővel szegélyezett tisztásra, így elindultunk új helyszínt keresni. A környék bejárása közben bukkantunk rá erre a helyre, és azonnal egyértelművé vált, hogy keresve sem találnánk a célnak jobban megfelelő környezetet. Csak később derült ki, hogy pont a trianoni határon álltunk meg. 1996 júniusában kezdtük a munkálatokat Vereckén.

Ma is tisztán emlékszem, gyönyörű szikrázó napsütés volt, amikor a markoló kanala belehasított a földbe, egy bárányfelhő eltakarta a napot, a markoló kanala pedig eltört.

A hideg kirázott, rossz ómennek tartottam, de akkor még nem gondoltam, hogy ilyen kálvária lesz belőle.

– Elgondolása szerint az emlékmű egy, Nyugat és Kelet közötti kaput jelképez. Az emlékjel megalkotásánál szempont volt, hogy ne csak a magyar nemzet számára küldjön üzenetet?

– A verecke szó a szláv nyelvben kaput vagy átjárót jelent. Ezért az emlékmű tervezésekor elsősorban egy olyan, a honfoglalásnak emléket állító művet képzeltem el, mely kapocsként állhat a nemzetek és a felekezetek között. Semmi nem volt véletlenszerű, hiszen ezt megelőzően éveken keresztül foglalkoztam a magyar szimbolikával és a magyar kultúrkörhöz köthető népek művészettörténetével. A képzőművészeti szakközépiskolában – érthető módon – az ukrán és ruszin ornamentikát, népművészetet sulykolták belénk. Hogy hol kezdődik a magyar népművészet, azt magamnak kellett könyvtárakból kibogarászni. Magyarországra nem tudtam eljutni, így csak abból meríthettem, ami a lembergi képzőművészeti főiskola és az etnográfiai múzeum könyvtárában fellelhető volt.

A mai napig megvannak a KGB elutasító levelei, amelyek az magyarországi utazási kérelmeinkre érkeztek.

Moszkvába könnyebben el lehetett jutni, mint Budapestre. Később Jankovics Marcell és szerzőtársai által megjelentetett Jelképtár című munkájában több olyan fejezetet leltem, amelyek megtalálhatóak az én kutatásaimban is. Akkoriban nem volt mobiltelefon, digitális fényképezőgép, mindent át kellett rajzolnom. Ez egy nagy meccs volt számomra.

– Tudta, hogy „nyerő lesz” ez a koncepció?

– Hihetetlenül hangozhat, de az első vázlatok megalkotása során óriási biztonságérzetet adott, hogy a zsigereimben éreztem az őseim támogatását. Mintha vezették volna a kezemet a rajzlapon. Óriási elismerés volt számomra, hogy az én pályamunkám nyert, főleg, hogy Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrász, a magyar történelem, kultúra kiemelkedő személyiségeinek megformázója is jelentkezett a pályázatra. Ő egy kiszáradt ágú életfát álmodott meg bronzból.

– Egy korábbi interjúban a műemlék masszív szerkezetét azzal indokolta, hogy a Kárpátok földrajzi és éghajlati hatásainak próbáit csak egy erős, tartós építmény állhatja ki. Akkor gondolta volna, hogy nemcsak az idő pusztítását kell majd kiállnia az emlékműnek?

– Mielőtt megkezdtük a kivitelezést, felkerestem az Árpád-vonal bunkereit, arra voltam kíváncsi, milyen kötésben van a vasbeton. Ezt vettem alapul az emlékműnél is, hiszen a bunkerek több mint egy évszázadot kibírtak.

Az emlékműnek ugyanolyan vasbeton magja van, mint a bunkereknek.

Természetesen tisztában voltam azzal, hogy az ukrán hazafiak nem fogadják kitörő örömmel ezt az emlékművet. Hisz ha egy karót leverünk a történelmi Trianon határon, már az is provokáló a többségi nemzet számára. De ahogy az orosz mondja: „nem lehet elvenni a dalból a szöveget”. Vereckét sem lehet áthelyezni máshová. Provokálhat valakit, de ez megváltoztathatatlan. Mert ha máshol állítottuk volna fel, Munkácson vagy valahol az ukrán–magyar határon, akkor ez a szerkezet nem lett volna honfoglalási emlékmű. Az emlékmű hivatása, hogy áthassa a magyar ember szívét, összetartson és reményt adjon. De mint minden modern műalkotás, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.

– Elkezdték, de évekig nem tudták befejezni…

– Ez a munka meghatározta a további életemet, nagyon sok mindenre megtanított. Türelemre, emberismeretre, hogy összefüggésükben fogjam fel az eseményeket. A gyors felemelkedés mellett nagyon könnyen a mélybe lehet zuhanni.

A vereckei emlékmű a felemelkedés és a zuhanások sorozata volt.

Elképesztő lelkierő kellett ahhoz, hogy a kálváriáját elfogadjam és túl tudjam tenni magam rajta. Ezen az sem segített, hogy évekre elfelejtettek, a kutyának sem kellettem, nem kaptam felkéréseket. Ha fogalmazhatok így, bosszúból ukrán állami megrendelést nem kaptam, és ez a mai napig így van, holott több kontinensen is vannak szobraim.

Az ember azt hiszi, ami van, az az övé, közben a testünkön és a lelkünkön kívül semmink sincs.

És erre mindig emlékeztetett a vereckei emlékmű története. Az eltelt negyed évszázad alatt megkeményedtem és krokodilbőrt növesztettem. Egyszer egy budapesti újságíró azt mondta nekem, ne panaszkodjak, mert más művészek fizetnek azért, hogy ilyen népszerűségre tegyenek szert.

De én soha nem vágytam erre a hírnévre.

Minden jót, elismerést, díjat vagy rosszat viszonylagosan fogok fel, ezek nem jelentenek számomra prioritást. A legfontosabb a család és az alkotás.

– Az emlékmű befejezésének dátuma 2008, miután Magyarország és Ukrajna államfői megegyeztek a vereckei emlékmű kérdésének rendezéséről. A 12 év alatt megfordult a fejében, hogy soha nem készül el, torzóként marad az utókorra?

– Az első két év bizakodással telt, úgy voltam vele, hogy elcsitulnak a hullámok és befejezhetem, amit elkezdtem. De ahogy múlt az idő, egyre kevesebb reményt láttam arra, hogy megépül az emlékmű. Egy idő után gyógyíthatatlan nyílt sebbé vált bennem. A festészetbe próbáltam menekülni, önálló tárlatra elegendő anyag készült, amit a vereckei emlékmű ihletett. Végül ezeket az alkotásokat szétosztogattam, kiállítás sem lett belőle. Így próbáltam pótolni azt a hiányt, amit a történtek okoztak. Kicsit könnyebb lett, de a teljességet nem tudta pótolni. Ezek a rajzok világítottak rá arra, hogyha a vereckei emlékmű tükörképét levetítjük lefelé, a föld alá, akkor egy óriási sámándobnak a sziluettje rajzolódik ki. Valamint felfedeztem benne a Csergéknek az alap-mintáját, e csillagminta feltűnik az indiaitól az azték kultúráig, a világon mindenhol jelen van. De felfedezhető a srí jantra vagy srí csakra, ami a hinduizmusban, különösen a tantrizmusban a legismertebb erővel telített szent ábra. Ez a sok egybeesés talán nem véletlen.

– Ezek szerint egyfajta szakralitást is magában hordoz az emlékmű?

– Egyszer egy túravezető mesélte nekem, hogy bioenergiával foglalkozó szakembereket kísért az emlékműhöz, akik megkérdezték tőle, mi alapján került ide az emlékjel, ugyanis a Szent György vonal kereszteződése található itt. Ahogy sok minden Vereckével kapcsolatos, ez sem volt tudatos, intuitív módon választottuk ki a helyet.

A legnagyobb jelentősége az emlékműnek, hogy él.

Ha megnézzük, a politikai vagy vallási emlékművekhez általában évente egy megadott napon zarándokolnak el az emberek. Leróják a kegyeletüket, emlékeznek, imádkoznak és elmennek. Míg ide télen-nyáron sokan elzarándokolnak. Ha netalántán sikerülne is lerombolni, és írmagja sem marad a vereckei emlékműnek, az már az idők végezetéig belevésődött a magyar emberek lelkébe és pajszerrel sem lehet onnan kifeszíteni. Jelenleg a harmadik oltárkő van az emlékműnél, a két korábbi rongálás áldozatává vált, az első Ópusztaszeren, míg a második otthon a kertemben van. Ha kell, negyediket is állítunk.

– Bántó ön számára, hogy ha felmerül a neve, akkor mindenkinek Verecke ugrik be, nem pedig az ópusztaszeri Nemzeti Összetartozás Emlékműve, a sátoraljaújhelyi Magyar Kálvárián tavaly átadott centenáriumi Turul-emlékmű?

– Nyilván azt nem lehetett előre tudni, hogy Verecke fontossága ennyire túlnő mindent. Tulajdonképpen szimbólummá vált, a magyarság logójaként is használják.

Egy időben a magyar köztévé egyik műsorok közötti bejátszójában a parlament, a korona és a szakrális helyek között ott volt az emlékmű is. Beépült a mindennapokba. Elképesztően nehéz jelképet alkotni, ritkán adódik rá módja egy művésznek. Ennyi év után a legújabb szoboregyüttes, amit a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán állítottunk fel, talán hasonló üzenetet hordoz. De az idő fogja majd megmutatni a fontosságát. A leláncolt három alakból kettő lehajtja a fejét, beletörődtek a sorsukba, míg a harmadik nem adja fel, felemelt fejjel előre tekint. Pont a főiskola épülete felé néz ez az alak. Ennél az alkotásnál nemcsak a nemzettudattal, hanem egy világmértékű gondolattal játszottam el. A megbízás szerint a szobor a sztálini terror áldozatainak állít emléket. Az alkotás a Gúzsba kötve címet kapta. Úgy gondolom, soha nem volt ennyire időszerű ez a szobor, mint most.

Ebben az alkotásban benne vannak a mindnyájunk életében elő-elő forduló vegzálások, félelmet keltő hírek, nemcsak a politikai hírek, a járvány is, ami szintén félelmet kelt.

A szobrászat lényege, hogy elindítsa az emberek képzeletét. Azt szeretném, hogy a szemlélő alkotóvá váljék azáltal, hogy tovább gondolja a művek a mondanivalóját.

– A rendszerellenesség, a bátorság művészetének korai szakaszát is jellemezte…

– Az első önálló kiállításomat három napra betiltották a munkácsi galériában. Az volt az elképzelés, hogy egy olyan kiállítást készítek, amelybe bevonom a látogatókat. Egy olyan installációt készítettem a kiállítótér közepére, amelyben 64 perselymalac volt, más-más emberi portréval. Vörös téglából egy teret raktam ki, egy rozsdás kéménykürtő volt a közepén, ahol a bürokrata szobrát helyeztem el. Egy kijárata volt a rögtönzött térnek, de egy lyukas edény zárta azt. A „falon” kívülről leselkedő ember nézte, hogy mi történik odabent. Felvonulás a Vörös téren címet kapta az installáció.

Édesanyám nagyon megijedt, ugyanis akkoriban kevesebbért is elvitték az embereket.

Végül a belügyi szervek betiltották a megnyitót. Három nappal később megjelent egy cikk a Győzelem Zászlaja című helyi újságban, amely szerint ilyen művészetre van szüksége a szabad Ukrajnának, példaértékűnek ítélték és arra bátorították az embereket, hogy mindenki menjen el és nézze meg a kiállítást.

– Ez a fajta aktualizálás mindig is jellemezte a művészetét?

– Én ilyen vagyok, így gondolkodom, talán ez vissza is köszön a művészetemen.

– A kritikus gondolkodásra ösztönzés szempont az alkotás folyamatában?

– A szobrok egy része megrendelésre készül, ezeknél nincs akkora művészi szabadság, fogalmazhatunk úgy is, hogy ezek a művek szájbarágósak. De hogyha megengedi a megrendelő, hogy szabadon gondolkozzak, akkor ez a legfőbb szempont.

Mert nem csak azoknak az embereknek készítem a művet, akik most élnek, hanem a többi generációnak is.

Örökérvényű dolgokról kell hogy szóljanak a művek. A félelem is egy olyan kategóriába tartozik, ami örök érvényű. A szarkazmus, az öröm, a születés, a halál – ezek ilyen örök érvényű dolgok.

– Néhány hónapja a családi háza kertjében található picinyke műhelyből a munkácsi járási Dunkófalvára (Obava) egy többhektáros telephelyre költözött. Mit álmodott meg ide?

– Korábban kaszárnya, később kolhozudvar volt. Most megpróbálunk, egy szoborparkot létesíteni, amely a világ művészeinek kiállítóhelyévé válhat. Hat évvel ezelőtt hoztuk létre a Pro Arte Munkács civil szervezetet, amelynek kezdeményezésére 2014 óta rendezünk szobrásztáborokat Kárpátalján. Célja, hogy az ott elkészült alkotásokból szoborút jöjjön létre, ami összeköti a környező országokat, s ezáltal a nemzeteket is, valamint felállításuk helyén új kultúrterek jöjjenek létre. Jelenleg ez egy közel 400 kilométer távolságot érintő turisztikai program. Szkolétól egészen a nyírségi Kállósemjénig találhatóak meg ezek az alkotások. A legtöbb a Beregszászi járásban van.

Nemrég utánaszámoltunk és kiderült, hogy félszáz köztéri szobrot állítottunk az elmúlt hat évben Kárpátalján és Magyarországon.

Ez egy többhektáros szoborparkot is megtöltene. Az itt elkészült műveket általában a művészek ajánlják fel a falvaknak, viszont születnek olyan ultramodern, számomra óriási jelentőséggel bíró alkotások, amelyek különböző okokból nem nyerték el a polgármesterek tetszését és találtak egy okot, hogy ne vegyék át. Ilyen műből maradt hét darab, ezek mostanáig a kertemben voltak, nem is fértem el tőlük. Tarpai Józseftől, a területet tulajdonló Zahid Finans Group Kft. igazgatójától kaptunk egy felkérést arra, hogy állandó szoborparkot alakítsunk itt ki. Fél éve folyik a tereprendezés, reményeink szerint már idén szeptemberben megnyithatunk a nagyközönség előtt.

– Ezek szerint egy művésztelep funkcióját is ellátja majd, hiszen jelenleg is itt alkot Árpád fiával…

– Ha ironikusan akarok fogalmazni, egy művész-rezervátumot szeretnénk létrehozni a fiammal. Ahova a világ zajától, sok ellenségeskedéstől, mindentől elrejtőzhet egy művész és nyugodtan tud alkotni. A szobrásztáborokat is itt bonyolítanánk le. Gyermekek, felnőttek részére képzőművészeti mesterkurzusokat tartanánk, grafikus, festő, kőfaragó, fafaragó és keramikus műhelyt alakítanánk ki. Az a cél, hogy önfenntartóvá tegyük a létesítményt. Természetesem mindettől függetlenül tovább bővítjük a Kárpátok szoborutat. A jövőben kiszélesítenénk Lengyelország, Románia és Szlovákia területére ezt a projektet. Egész Európából, de a Közel-Keletről, Indiából is volt művészünk a szobortáborban. A Pro Arte Munkács civil szervezetet felvette soraiba egy nemzetközi szobrászszimpóziumokat tömörítő világszervezet. Ukrajnában egyedüliként vagyunk tagjai ennek a szervezetnek.

Ez azt jelenti, hogy egy információáramlás van a világ és Kárpátalja között.

A világ hetven országában tevékenykedő művészek látják, hogy mit csinálunk itt Kárpátalján, és már többen jelentkeztek, hogy jönnének a táborunkba. Ez óriási jelentőségű dolog, mert mi eléggé eldugott helyen vagyunk egy nagyvároshoz képest. Eljönnek ide, és gazdagítják a vidékünket azzal, hogy köztéri szobrokat állítanak.

– Mit üzen majd a következő Matl-alkotás?

– Nemrég készültem el egy veszprémi köztéri szobor terveivel. A veszprémi önkormányzat kijelölt egy területet, amely a Megbékélés ligete elnevezést kapta. Itt szeretnék felállítani Szent István és Koppány vezér kétalakos szobrát. Két ember egy haza az alkotás címe. Vajk, a későbbiekben Szent István és Koppány 997-ben a csatatéren ellenfelek voltak, viszont mi, mai magyarok mindkettőjük örökösei vagyunk. A magyar öntudatban zsigerből fellelhető ellentét talán innen fakadhat, az ötletgazdák ezen szeretnének változtatni.

Továbbá készülőben van egy emlékmű, mely a beregszászi Ortutay Elemér Görög Katolikus Központ előtti téren kerül majd felállításra.

Arra kaptunk felkérést, hogy a szocreál kultúrházzá átalakított egykori zsinagóga előtt álló, majd onnan a szovjet világ megszüntekor elbontott Lenin-szobor talapzatát felhasználva alkossunk emlékművet az egyházüldözésről, az istenhitnek az ateista rezsim megsemmisülésében játszott szerepéről. Az elképzelés szerint a tonnás, több mint két méter magas és másfél méter széles, fényesre csiszolt gránithengert négy részre hasítja, a tört felületbe pedig a görög katolikusok hármas keresztjét helyezi el hatméteres betonvasakból, amelyek a börtönrácsokat is szimbolizálják majd. Mintha a kereszt maga törte volna szét a gránitszilárdságúnak tűnő leninizmus alapjait. Olyan lesz a hatása, mint egy robbanásé. Kifejezi a hit győzelmét, de figyelmeztet arra is, hogy mindez még befejezetlen, a széthasadt gránit újra és újra össze akar állni. Ahogy az utóbbi szobrok többségét, ezt is a fiammal, Árpáddal közösen készítjük.