Gyakran mondják, nem az határozza meg az életünket, hogy mi történik velünk, hanem az, hogyan reagálunk rá.
Sokat elmond rólunk, a kárpátaljai magyar közösségről, hogyan rekfektálunk a vegzálásokra, a jogszűkítésekre, a megfélemlítésekre.
Megfutamodunk vagy alkalmazkodunk, esetleg tiltakozunk?
Az Ukrajnában élő kisebbségek helyzetének elemzése közben néha az a gyanús érzés kerít hatalmába, hogy zárt osztályon vagyunk.
Elnézést, hogy a mentális betegeket hozom fel példának, de magam is kezdek az őrület határára sodródni.
Elkülönítenek, aztán azt mondják, mi nem akarunk integrálódni az ukrán társadalomba.
Ránk húztak egy zubbonyt. Ránk fogták, hogy mi vagyunk az ország első számú ellensége, pedig erről szó sincs.
Megkötöztek, a kezünket sem tudjuk mozgatni, mégis azt állítják, hogy veszélyesek vagyunk, és bemagyarázzák, hogy csak azért teszik mindezt, hogy nekünk segítsenek, nehogy ártsunk magunknak.
Megpróbálnak leszedálni, hogy ne ficánkoljunk, és mi is elhiggyük, hogy az a jó, amit ők akarnak. Mindenre hajlandóak annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek minél több lehetőséghez jussanak, és teljes értékű állampolgárai legyenek az országnak.
Az ukrajnai eseményeket sokszor nem lehet felfogni ép ésszel. Vagy csak legyintünk, és megpróbálunk teljesen közömbösek lenni, vagy mindenen idegeskedünk, a szívünkre vesszük. Utóbbi esetén történik az, amiről az elején beszéltem: a bizonytalanság, a tartós szorongás, ami ahhoz vezet, hogy már önként zárkóznánk be a négy fal közé.
Meggyőződésem, kellő odafigyeléssel el lehetne kerülni, hogy egyes betegek az elmegyógyintézetbe jussanak. A nemzeti kisebbségeket sem kellene a peremre taszítani, mert véletlenül még akad egy-két gyengébb egyed, akinek ha azt suttogják a fülébe, hogy ugorj, megteszi. Aztán meg nézhetünk körbe-szanaszét, hogy hol rontottuk el…?
