Tanítás, önkénteskedés és közösségszervezés.
Energikus, bátor és céltudatos. Nagy Alexandra szívesen próbál ki új dolgokat. Nem vár senkire, ha valamit kifundál, véghezviszi. Odavan a gyerekekért.
Simon Rita
– A biológia szak az ész döntése volt…
– A biológiatanárom, aki egyben az osztályfőnököm is volt, meghatározó szerepet játszott az életemben. Többek között az ő hatására felvételiztem a biológia szakra. 2015-ben szereztem meg az alapképzést igazoló diplomámat az Ungvári Nemzeti Egyetemen – kezdi beszélgetésünket a 26 éves lány. – Érdekes, úgy indultam neki a biológia szaknak, hogy majd kutató leszek, kísérleteket fogok végezni a laboratóriumban. Nem a tanári pálya lebegett előttem, viszont amikor felajánlották a lehetőséget, úgy voltam vele, megpróbálom, és mindent beleadok. A Feketeardói Középiskola igazgatója keresett fel, hogy szeretné, ha visszamennék az alma materbe dolgozni.
Nagyon megtisztelő volt az ajánlat, ám kicsit hezitáltam, mert még szerettem volna elvégezni a mesterképzést is.
Féltem, hogy nem tudom majd összeegyeztetni a kettőt. Végül nagyon jól sült el. Rögtön osztályfőnök lettem. Eleinte biológiát és kémiát tanítottam. Egy év után megkaptam a fizika, természetrajz, illetve csillagászat órákat is. Akkoriban iszonyatos tanárhiánnyal küzdöttünk.
– … a magyar nyelv és irodalom pedig a szív akarata.
– 2017-ben megszereztem a biológia magiszteri diplomát, de alig telt el egy év, kezdtem „unatkozni”, és ismét valami újba akartam belekezdeni. A magyar nyelv és irodalom a szívem csücske. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog, el akartam mélyülni ebben a tudományban is. Így 2018-ban arra a szakra felvételiztem. Innentől kezdve két évig csak magyar nyelvet és irodalmat tanítottam, azóta pedig vegyesen mindent. Plusz most már ukrán osztályban tanítom a magyart, mint idegen nyelvet.
– Nyelvtanfolyamokat is tartasz.
– Délutánig a suliban vagyok, aztán pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola által meghirdetett nyelvtanfolyam keretében magyar nyelvet oktatok ukránoknak. Vannak gyerek-, illetve felnőttcsoportok is. Egy képzés általában fél évig tart. Nagyon jó érzés, amikor megtapasztaljuk, mennyit fejlődtek.
– A KEGYES – Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése csapattal hogyan kerültél kapcsolatba?
– Az a csoport egy nagy csoda az életemben.
Tudni kell rólam, hogy kisgyerekkorom óta hívő ember vagyok, hiszem, hogy Isten irányítja a mindennapjaimat, és igyekszem is Neki tetsző életet élni. A KEGYES-t is Tőle kaptam.
Régóta indíttatást éreztem magamban arra, hogy kicsikkel, árvákkal foglalkozzak. Ezt talán otthonról hozom, mert nagycsaládban nevelkedtem, négyünk közül én vagyok a legidősebb. A legkisebb öcsém húsz évvel fiatalabb nálam. Hálás vagyok a családomért, annyi szeretet vett körül állandóan. Szerintem anyukámtól örököltem ezt a gondoskodó és önfeláldozó természetet. Neki a testvéreimmel mi vagyunk az élete. S mivel nekem ennyi rengeteg szeretet jutott, úgy éreztem, ebből másnak is adnom kell. Tudom, mennyire fontos, hogy egy fejlődésben lévő személyiség minél több gondoskodást és odafigyelést kapjon. Láttam nehézsorsú gyerekeket, megszakadt értük a szívem. Azt éreztem, segítenem kell. Nagyon sok helyen elmondtam, hogy szeretek szeretni, és a szívem minden szeretetét oda szeretném adni a gyerekeknek. Még mielőtt a KEGYES megalakult volna, én már kapcsolatba kerültem egy kórházi ápolónővel, aki elmondta, a kórházban sok gyermeket hagynak ott a szülők. Ő segített nekem először, hogy bemehessek babusgatni a csecsemőket. Később pedig megismerkedtem Sipos Józseffel, a KEGYES alapítójával. Ők akkor már szintén bejártak a kórházba a gyerekekhez, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem önkénteskedni a csapatukban? Gondolkodás nélkül igent mondtam. Hiszem, hogy Isten irányított hozzájuk 2015-ben. A program fokozatosan fejlődik, nagyon sok segítséget kaptunk. 2020 nyarán már sikerült létrehoznunk a KEGYES Jótékonysági Alapítványt is, amelynek köszönhetően még célzottabban tudunk segíteni. Most már nemcsak önkéntesek, hanem fizetett munkatársaink is vannak, akik állandóan figyelnek a gyerekekre.
Remélem, megengedi az Úr, hogy ezt továbbvigyük, rengeteg tervünk van még, elhívást kaptunk erre. Hiszem, hogy a szeretet megváltoztatja a gyerekek/emberek életét.
– Mi fér még bele a huszonnégy órádba?
– Fontos szerepet tölt be az életemben a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ) Tisza-Borzsa-közi Alapszervezete (TiBorKA), amelynek én vagyok az elnöke. Óriási lelkesedéssel szervezek programokat fiataloknak. Úgy tűnik, a múlt év óta még nagyobb igénye van az embereknek a közösségre, és arra, hogy kicsit kimozduljanak. Egy-egy közösség megtartó ereje semmivel sem pótolható. Szerintem egymást kell erősítenünk ebben a nehéz helyzetben.
– Az utazás a másik szenvedélyed.
– Az elmúlt 3 évben eddig 22 országban jártam. Amerikában is töltöttem másfél hónapot. Az ungvári kollégiumban tartott angol nyelvű bibliaórák által kerültem kapcsolatba egy keresztyén szervezettel, mely az út minden költségét állta. Összesen két dollárt költöttem a tengerentúli utazásra, azt is csak azért, mert itthon hagytam a samponom, és kénytelen voltam venni egyet. Hihetetlen élményekben volt részem. Mindegyik kirándulás felejthetetlen volt, mégis talán Svájcot emelném ki. Az Alpok valóban olyan káprázatos, mint a mesében. Párizsban ellátogattam a Disneyland-be is, ami a bennem élő gyerek régi nagy álma volt. Most már csak arra lenne szükség, hogy véget érjen a karantén, és újra beiktathassak pár ilyen last minute-kiruccanást.
– Mi egyebet tervezel még?
– Sok minden kavarog a fejemben, meglátjuk, mit sikerül megvalósítani. Azt elárulhatom, hogy szeretnék berobbanni a kereskedelembe, ugyanis már 8 éve van egy saját kis vállalkozásom, amit ki akarok terjeszteni. Ám jelenleg a koronavírus-járvány mindent lelassít, a vállalkozások is nagyon megsínylik. Nem szeretnék belevágni valami olyanba, amibe belebukom.
Azt viszont tudom, hogy a tanítást nem fogom abbahagyni. Simán el tudom képzelni, hogy az iskolából menjek nyugdíjba.
– Mit kedvelsz az oktatásban?
– Az iskolában kimutathatom a szeretetemet. Ott nem lehet nem jókedvűnek lenni. Szerintem az oktatói munka nem csak a tanításról szól. Emlékszem, az első évben csak a tantervre figyeltem, arra, épp milyen témát kell átadnom. Aztán minél közelebb kerültem a gyerekekhez, rájöttem, sokkal többet adhatok, mintsem kizárólag lexikális tudást. Nevelnünk is kell. Ha otthon és az iskolában nem nevelik a gyereket, akkor megteszi helyettünk a világ a különböző módszereivel…
Meg kell osztanunk a saját tapasztalatainkat, ösztönöznünk kell őket a kritikus gondolkodásra, a tiszteletre, a helyes kommunikációra, és magunk, illetve mások elfogadására.
Nap mint nap igyekszem tudatosítani bennük, hogy értékesek, így talán kevésbé uralkodik el rajtuk az az érzés, hogy mindenképp meg akarják változtatni magukat.
– Te mit csinálsz, ha lemerül a szeretettankod?
– Engem a keresztyén közösségem tart meg. Olyankor felhívok valakit. Egy tartalmas beszélgetés azonnal jobb kedvre derít. Isten és az emberek, a gyerekek által töltekezem, más forrást még nem találtam. Sokszor elgondolkodom azon, vajon jól döntöttem-e, hogy itthon maradtam, miközben a családtagjaim már Magyarországon élnek. Lemaradok pár fontos állomásról, csak virtuálisan látjuk egymás örömét. Anyukám a legjobb barátnőm, olyan jó volt, amikor hazajöttem, és mindent megbeszéltünk. Mindig zsibongás volt itthon, most csend van.
Hiszem, hogy ezzel a helyzettel is célja van Istennek, és az elmélkedéseim végén mindig arra a következtetésre jutok, hogy nekem itt a helyem, a szülőföldemen.
