Szerény, kitartó, céltudatos, ha kell, határozott. Hivatását példaértékű alázattal végzi, az építő jellegű kritikákat elfogadja. Szabad idejében, ha csak lehetősége van rá, utazik, szívesen fedez fel ismeretlen tájakat, főként a régi, romos épületek bebarangolása vonzza. Baráti társasággal, egy jó kávé mellett tud igazán feltöltődni, de egy kiadás séta is erőt ad a folytatáshoz. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Tarpai Viktória, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház tagja, Jászai Mari-díjas színművész.
Hegedűs Csilla
– Vidéken, Nagymuzsalyban születtél, ott is nevelkedtél. Mikor határoztál úgy, hogy ezt a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető pályát választod?
– Tízéves voltam, amikor Vidnyánszky Attila és édesanyja, Évike néni megalakította a Ficseri Gyermekszínjátszó Stúdiót, az első perctől tagja lettem a csapatnak. Aztán, három év elteltével már a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban a Gyilkosság a székesegyházban című darabban gyerekszereplőként játszottam. Tizenöt évesen bekerültem a Dorottya című előadásba, s ekkor tudatosult bennem igazán, hogy színésznő szeretnék lenni.
– Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?
– Nem volt egyszerű. Annak idején elég gyakran voltak áramkimaradások, rengetegszer próbáltunk gyertyafény mellett, de kitartottam. A szüleim próbáltak rávenni, hogy végezzek el valamilyen szakiskolát, legyek ügyvéd, vagy tanár, de erről hallani sem akartam. Tizennyolc éves voltam, amikor felvételt nyertem a Pesti Magyar Színi Akadémiára.
– Nagyon sok, Magyarországon tanuló fiatalra jellemző, hogy ott marad. Te viszont visszajöttél.
– Az eddigi életemben az volt az egyik legbiztosabb, hogy hazajövök, ez soha nem volt kérdés számomra.
– Néhány évvel fiatalabb vagy a társulat legtöbb tagjánál. Hogy fogadtak?
– Mind a mai napig sokuknál „Kisvikiként” maradtam meg. Kiskorom óta ismernek, elfogadtak, megszerettek, tanítgattak és terelgettek. Egy nagy családként funkcionálunk. Az idősebb kollégák – Béres Ildikó vagy Szűcs Nelli – anyáskodott felettem, vigyázott rám. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a színházi közegben szocializálódhattam, mert a próbafolyamatokon és a fellépésekkor is csapatként működtünk, a sokórás utazások, Franciaországba, vagy Kijevbe, még inkább összekovácsolt bennünket.
– Hogy érzed, fiatalként alkalmazkodnod kell?
– Pesti tanulmányaim alatt olyan színészek mellett statisztálhattunk, mint Agárdi Gábor, Béres Ilona, Moór Mariann és még folytathatnám a sort. Huszár László, az egyik osztályfőnökünk mondta, hogy a liftes bácsitól a takarítónéniig mindenkinek előre kell köszönni. Ott egy határozott alapképzést kaptunk mind szakmailag, mind emberileg, amit a mai napig hálásan köszönök, és a szüleim is arra neveltek, hogy tiszteljük az idősebbeket. Beregszászban sem volt számomra kérdés, hogy én vagyok a fiatalabb, de akkor sem alkalmazkodásnak mondanám ezt, inkább a tisztelet megadásának.
– Az eddig elhangzottakból az szűrhető le, hogy nagy akaraterő van benned.
– A színházi világban bizony sok kitartásra, erőre és határozottságra van szükség. A mai napig sok bizonytalanság van bennem, de a vacillálás közepette végül mindig elérkezik egy pont, amikor határozottan talpra tudok állni, tovább tudok lépni. Az élet pofonjai, a keményebb dolgok megedzik az embert. Úgy vélem, az, hogy a Jóistentől érzékeny lelkivilágot kaptam, ajándék, és én ezt soha nem szeretném elveszíteni.
– A beregszászi színház eddigi összes előadását láttam, és gyakran eltöprengtem azon, mennyi szöveget kell megtanulnotok. Neked hogy megy ez?
– Mindenkinek megvan a technikája, valaki nehezen, valaki viszont egészen könnyen rögzít szöveget. A társaim azt mondják, hogy én könnyen tanulok. S valóban, ha nekiveselkedem, általában gyorsan megjegyzem a rám osztott szöveget, könnyen memorizálok, de egyszer mégis kifogott rajtam egy orosz kortárs drámaíró darab az Álomgyár, amit Viktor Rizsakov rendezett. Ám miután a fejben van a szöveg, akkor sem dőlhetünk hátra, hiszen aztán annak lelket kell adni, élővé kell tenni.
– Az ismert emberek, legyenek azok akár színészek, valahogy mindig szebbek, csinosabbak, mint a hétköznapi emberek. Te mennyire adsz a külsődre?
– A színház és a színészet igényli az esztétikumot is. Fontos, hogy jó kondiban legyünk, s az állóképességünk is lényeges, hiszen egy próbafolyamat napi nyolc-tíz óra koncentrálást igényel. Vannak darabok, amelyek megkívánják, hogy fizikálisan topon legyünk. Erre igyekszem odafigyelni, nem elhanyagolható az étkezés sem. Rettenetesen édesszájú vagyok, nagyon szeretem a csokoládét, a finom süteményeket, de igyekszem mértékkel fogyasztani. Mivel falusi lány vagyok, már egészen fiatal koromban megtanultam főzni, szoktam is, de nem tagadom, egy jó baráti társasággal szívesen beülök egy étterembe ebédre, vagy vacsorára. Őszintén bevallom, terepen nem szeretek futni, de a, futópados edzést annál inkább kedvelem. Sokat sétálok, ha tehetem, kirándulok, és a jövőben fallabdázni (squash) szeretnék.
– Van hobbid?
– Az utazás. Engem regenerál és megnyugtat, ha el tudok utazni egy olyan helyre, ahol van látnivaló. Nagyon szeretem a régi épületeket, a romos kúriákat, a divattörténelmet. Az egyik nagy kedvencem a tenger. No meg a kávézás! Bárhová is megyek a nagyvilágba, az első dolgom, hogy beüljek egy kávézóba.
– Az egyértelmű, hogy megannyi az ismerősöd, de gondolom, barátok már kevesebben vannak.
– Vannak, akikkel nagy barátságok köttetnek, és vannak, akikkel jobbfajta ismeretség. A beregszászi kollégák között is van egy-két olyan ember, akikkel a hosszú évek alatt közeli barátság alakult ki. Ez a most már lassan egy éve tartó rettenetes helyzet rányomta bélyegét mindenre, így az én életemre is, hiszen nem tudok hazamenni, ami nagyon bánt.
– Mióta nem tudsz hazajönni?
– Egy évvel ezelőtt egy próbafolyamat végén voltam, amit iszonyatos három hónap követett, s jó ideig nem tudtam hazamenni. Az nagyon megviselt. Tavaly mindössze egy hetet lehettem a szeretteim körében.
– Magyarországon most milyen darabokban játszol?
– Kiemelendő a munkásságomban a beregszászi színház és a Déryné társulat. Emellett a Nemzetiben van egy futó darabom, a Salgótarjáni Színházban kettő és a Dunaújvárosi Színházban egy.
– A március 15-i nemzeti ünnepünkön Jászai Mari-díjjal jutalmazták. Milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor megtudtad a hírt?
– Pár évvel ezelőtt már felterjesztettek erre a díjra, akkor nem kaptam meg, mint ahogyan az utána következő évben sem. Tavaly novemberben ismét felterjesztettek, de ez a várakozás már valahogy más volt, talán nyugodtabb, rábíztam a Jóistenre. Egy péntek reggel kaptam emailt, amelyben gratuláltak, miszerint Jászai Mari-díjban részesültem. Újra meg újra elolvastam a levelet, hogy ez tényleg igaz? Elérzékenyültem örömömben, hisz ez nem mindennapi dolog és ehhez nagyban hozzájárultak a kárpátaljai évek, ami számomra a mai napig táptalaj.
