Mielőtt hozzákezdtem volna a koronavírus-járvány, pontosabban a kárpátaljai helyzet gyanúsan gyors javulásáról árulkodó körülmények boncolgatásához, felötlött bennem a gondolat: némi, nem titkolt iróniával, azzal kezdem a vörösről sárgára váltás kommentálását, hogy remélem, az illetékesek nem felejtettek el a vírusnak is szólni…
Aztán a pravda.com.ua portálon megnéztem a legfrissebb adatokat. Ezek szerint a fertőzöttek száma az 57 ezerhez közelít, s ebben a pillanatban is több mint tízezren küzdenek a kórral. Azok száma pedig, akik alulmaradtak e küzdelemben már, jócskán meghaladta az 1400-at. Magyarán: még nagyon nincs itt az ideje a humorizálásnak.
Annak eldöntését, hogy a nyitás mennyire indokolt, rábízom a szakemberekre. (Mást aligha tehetek.) Különben is, tapasztalataim szerint az emberek jelentős része korábban már határozott és döntött.
A látszólag szigorú tilalmak már rég látszatintézkedésekké silányultak.
A maszk viselése (most is) kötelező. A történtek alapján hiba volt ezt annyiszor hangsúlyozni. Mert az emberekben azonnal kialakult az ellenreakció: ami kötelező, azt ki kell játszani! Sokan vásott gyerekekként kezdtek viselkedni. Álarc a zsebbe. Ha rászól a boltos, előbb cinkos összekacsintással próbálkozik, amennyiben nem megy, morcosan felrántja, kényesen ügyelve, hogy az orrot el ne takarja… Így megy ez a buszon, patikában…
S a szemlélet terjed. Hogy ki kit fertőzött meg vele, gyakorlatilag mindegy. A döntéshozók rutinból, nem nagy meggyőződéssel mondják a kötelezőt.
És a polgár ehhez tartja magát. Legyint, s próbál túlélni.
Nincs ebben semmi kivetnivaló. Egy éve korlátok, tilalmak közepette, félelem, bizonytalanság szorításában.
Mintha soha nem múlna el ez a bennünk kavargó éjszaka.
Horváth Sándor
