Idén méltatja pedagógusi pályafutása negyvenedik évfordulóját. Kiváló szervező, pontos, precíz. Emberségét és szaktudását is elismerik. Nagyon lelkes, ugyanakkor önkritikus, olykor nincs elég önbizalma. Folyamatosan a szebbre, jobbra törekszik. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Polyák Éva, az Ungvári Magyar Tannyelvű Elemi Iskola és Drugeth Gimnázium igazgatóhelyettese, matematikatanár.
Magyar Tímea
– Ki vagy mi terelte a pedagógusi hivatás felé?
– Nagyon korán eldőlt, hogy mi lesz a hivatásom. Első tanítóm, Gorondi Sándor oltotta belém a szakma iránti szeretetet. Rendkívüli ember volt, hatalmas szeretettel tanított, nevelt bennünket. Nyitott volt, mindenben a jót kereste, ötször annyit dicsért, mint szidott.
– És miért pont a matematika? A gyerekek többsége tart a számok világától.
– Az igazat megvallva, először a magyar szakra gondoltam. Nagyon szerettem olvasni, szabadidőmben azonnal elővettem egy-egy kötetet, ajándékba is mindig könyvet kértem. Ez mindmáig így van. Viszont a szürtei iskolában, ahol tanultam, volt egy nagyon jó matematika tanárnő, Markovics Erzsébet. Ő lett a második példaképem, mind szakmailag, mind emberileg felnéztem rá azért a hatalmas tudásért, aminek a birtokában volt. Új világot nyitott meg előttem tudásban és emberségben, amelyet a diák soha el nem felejt. Szemléletet adott, megmutatta az ismeretek összefüggéseit. Szóval az ő ösztönzésére választottam az Ungvári Állami Egyetem matematika szakát, amit 1981-ben végeztem el.
– Hol kezdte szakmai pályafutását?
– Még egyetemi éveim alatt férjhez mentem. A párommal egyszerre fejeztük be a tanulmányainkat, az utolsó évfolyamon megszültem első gyermekünket is. Akkor még nem sok választási lehetőségem volt, mivel a friss diplomásokat a házastársukkal együtt helyezték ki egy-egy településre, mennem kellett orvos férjem után az ökörmezői járási Toronyára (Torun), majd Ökörmezőre. De előtte, míg ő az internaturáját töltötte a Munkácsi Megyei Gyermekkórházban, addig én a nagygejőci általános iskola második-harmadik osztályában tanítottam, majd innen követtem őt az Ökörmezői járásba. Több mint két évtizedet töltöttünk ott, jómagam a helyi iskolában oktattam matematikát. Miután 2003-ban visszatértünk, egy évig otthon maradtam az egyik unokámmal. De a bezártság nem tett jót nekem, vágytam vissza az iskolába a gyerekek közé. Így helyezkedtem el az Ungvári Magyar Tannyelvű Drugeth Gimnáziumban először matematikatanárként, majd később osztályt is kaptam. 2007-től igazgatóhelyettesként is tevékenykedem.
– A pályaelhagyás gondolata soha nem merült fel Önben?
– Nem, úgy érzem az oktatás, a szervezés az én asztalom.
– Fáradhatatlanul szervezi a különféle rendezvényeket, ünnepségeket, közben a nevelői munka is az Ön feladatkörébe tartozik. Honnan fakad a tenni akarása?
– Nem tudom, igazából mindig ilyen izgő-mozgó voltam, igyekszem hasznos részese lenni a csapatomnak. Ami a gyerekek nevelését illeti, meg kell mondjam, az a legnehezebb. A mai fiatalok többsége zárkózott, begubózik, alig lehet valamivel felkelteni az érdeklődését. A karantén miatt teljesen megszűnt a közösségi élet, ami szintén nem tesz jót nekik. A végzősöket sajnálom a legjobban, hisz életreszóló élményekről maradnak le.
– Most már a statisztikák is azt bizonyítják, hogy a karantén miatti távoktatás nem tett jót az iskolások tudásszintjének. Vajon mennyi időre lesz szükség ahhoz, hogy az online oktatás okozta „károkat” kiheverje a rendszer?
– Meg sem tudom saccolni. Nemcsak a gyerekeknek és a szülőknek nehéz, hanem nekünk, tanároknak is. Szeretnénk mindent megadni diákjainknak, de rendkívül nehéz képernyőn keresztül fenntartani a figyelmüket, az érdeklődésüket, fegyelmezni őket, ha elrévednek. Sokan eleve be sem kapcsolják a kamerát, de ha igen, egy kis képkockán keresztül egyébként is képtelenség észlelni a mimikát, észrevenni, érti-e a tananyagot a gyerek. Tisztelet a kivételnek, de olyanok is vannak, akik kihasználják a helyzetet. A megoldás nyilván abban rejlik, hogy végre visszatérjünk az iskola falai közé. És persze sok függ a szülőktől, ha ők nem segítenek nekünk, pedagógusoknak, egymagunknak nehéz eredményt elérni.
– A pedagógus szakma mára elnőiesedett. A hölgyek érzékenyebben reagálnak mindenre, nyilván akadnak súrlódások, összezördülések.
– Számomra nem okoz nehézséget a többségében hölgyekből álló kollektíva. Én nem szeretek utasítgatni, mindig kérek, szép szóval közeledek az emberekhez. A „régi” tanári kar hozzá van szokva a munkához, de az új tagok, a fiatalabbak is rövid időn belül belerázódnak, beilleszkednek a gimnázium légkörébe. Szerencsénk van, hogy összeszokott a csapatunk.
– Említette, hogy már az egyetemi évei alatt megtalálta a párját. Kinek kellett többet alkalmazkodnia a másikhoz?
– Nálunk az történt, hogy a férjem építette a karrierjét, amihez én biztosítottam a hátteret, a nyugodt otthont. Én voltam az, aki ellátta a családot, a háztartást, neveltem két gyerekünket. Viktória lányunk 1981-ben, Mihály fiunk 1988-ban született. Mindketten az orvosi pályát választották hivatásul. A lányom az orvostudományok kandidátusa, előadó az Ungvári Nemzeti Egyetemen és ultrahangos szakorvos az infektológiai kórházban. A fiam sebész, jelenleg Szlovákiában praktizál. Sőt a menyem is egészségügyis.
– Unokák?
– Gazdag vagyok, mert négy unokám van. A lányomnak oldaláról egy tizenhét éves kislánya, Viktória, és egy ötéves kisfia, Makszim, van. Viktória most végzős és ő is orvosi pályára készül. A fiamnak is két csemetéje van, a nyolcéves Mihály és az egyéves Lukász. Sajnos a picit még nem is láttam, mert a karantén miatt nem tudunk utazni. A lányomék külön háztartásban élnek, de gyakran találkozunk velük, a vasárnapi ebédre át szoktak jönni. A fiamékkal pedig napi szinten skype-on tartjuk a kapcsolatot. Hála Istennek, a 86 éves édesanyám is él.
– Egy fertőző betegségeket kezelő kórház főorvosa a férje, a gyerekei egészségügyisek. Ez azt jelenti, hogy Ön az átlagembernél jobban fél a különféle nyavalyáktól vagy pont ellenkezőleg?
– Nem félek, teljesen rájuk bíztam magam, megnyugtat, hogy mindig elérhető közelségben van a segítség. Olykor azt sem tudom, milyen gyógyszert veszek be, csak szót fogadok nekik. Bár a koronavírus, mivel elsőkézből kapom a híreket, hogy sokan milyen nehezen küzdenek meg vele, engem is elrettent. Jómagam is átestem rajta, a tanári kar több tagjával egyetemben. Én könnyebben túljutottam rajta, de voltak, akik nagyon megszenvedték a kórt, nem egy ismerősöm pedig belehalt a szövődményekbe. Ezért mindenkit arra buzdítok, hogy vigyázzon magára, amihez elengedhetetlen, hogy betartsa a kötelező előírásokat. Az pedig nagyon rosszul érint, hogy a különféle fórumokon szidják és hazugnak nevezik az orvosokat, akik éjt nappallá téve küzdenek azért, hogy megmentsék a páciensek életét. Látom, mennyit dolgozik a férjem, a telefonja otthon is folyamatosan csörög még az éjszaka közepén is. Az elmúlt egy év rendkívül megerőltető az egészségügyisek számára.
– Mivel foglalkozik, ha akad egy kis szabadideje?
– Olvasok, elsősorban könnyed írásokat, kalandregényeket. Főzni is nagyon szeretek, szívesen próbálok ki új recepteket. Egyik kedvencünk a roston sült hal.
– Ki ismeri a legjobban?
– Több mint negyven együtt töltött év után talán a férjem az, aki fél szavakból is megért.
– Melyik emberi tulajdonságot értékeli a legtöbbre?
– Az igazmondást. A hazugságot viszont nem szívelem.
– Ha lehetősége nyílna rá, melyik földrészre költözne?
– Őszintén szólva, jól érzem magam Kárpátalján.
– Van kedvenc mondása?
– A gyerekeknek is gyakran hangoztatom, hogy mindig minden körülmény között embernek kell maradni.
– Az eddigi legfájdalmasabb emléke?
– Édesapám elvesztése három éve. 86 évesen hagyott itt bennünket.
– Mit tart a legnagyobb értékének?
– Pedagógusként a gyerekek bizalmát, magánemberként a családomat.
