Ráti Tamást már többször láthattuk színpadon. A Csipkés Együttes ifjú táncosa nemcsak megélni, de átadni is szereti a népi kultúrát. Sokoldalú, energikus és céltudatos. Aktív és hasznos tagja a közösségnek.
Varga Brigitta
– Hogyan és mikor alakult ki benned a néptánc iránti szeretet?
– Ötödik osztályos lehettem, mikor csatlakoztam az iskolai néptánccsoporthoz. Akkoriban még nem a számítógépes játékok voltak a menők, a telefont nyomogva gubbasztottom egész nap a szobában, épp ellenkezőleg, mindent elkövettem, hogy ne kelljen otthon ülnöm. Az összes iskolai szakkörre beíratkoztam. Így került a képbe a néptánc is. Időközben ez azonban nem csupán elfoglaltságot jelentett, hanem hivatás lett belőle. Általános iskolai tanulmányaim végéhez közeledve a szüleim döntés elé állítottak: folytatom a középiskolát, vagy szakképző intézetbe felvételizem. Nem tudtam, hogyan tovább. A tánc volt az egyetlen biztos pont az életemben. Egy nyári tánctábor során végleg megerősödött bennem az elhatározás, jelentkeztem az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzs koreográfus tagozatára. Első próbálkozásra nem sikerült, amit utólag nem is bánok annyira. Volt időm tanulni, aminek meg is lett az eredménye. A következő évben állami támogatott helyre jutottam be, ráadásul a felvételi pontszámaim alapján a 15 jelentkezőből én voltam az első a sorban. Akkor még csak azt láttam, milyen jó, ha felmegyünk a színpadra és táncolunk, azt még nem, hogy ezt gyakran monoton és fárasztó, komoly munka előzi meg, még ha az nagyon szerethető is, és végül megkoronázza az előadás élménye.
– Tanulmányaid alatt már munkába álltál…
– Negyedik évfolyamos voltam, mikor felkértek, hogy tanítsak néptáncot a nagydobronyi kultúrházban a helyi fiataloknak. Nem sokkal később ajánlatot kaptam a téglási kultúrházból, majd az ungvári filharmóniába is hívtak, hogy legyek a Magyar Melódiák szólótáncosa. Én mindenre igent mondtam. Másfél éven keresztül három munkahely között ingáztam. Ez azonban hosszú távon nem bizonyult kivitelezhetőnek – megterhelő volt az állandó utazás, a folytonos rohanás egyik helyről a másikra. Végül csak szülőfalumban folytattam a munkát, ezzel egy időben pedig adódott egy újabb lehetőség, az akkor még alakulóban lévő Csipkés Együttes keresett néptáncost. A nagydobronyi kultúrházban a munkám idén januárban, 8 év után véget ért, a zenekarnak viszont azóta is tagja vagyok. A járvány előtt rengeteg fellépésünk volt, külföldön és belföldön egyaránt. Olyan is előfordult, hogy édesanyám kijött az államhatárhoz és hozott nekem váltóruhát.
– A Csipkés Együttesben a feleséged a partnered, így a munkában is összeszokott párost alkottok.
– A néptáncnak köszönhetem, hogy Ivett lett a feleségem. Eleinte Váradi Emesével táncoltam a Csipkésben, azonban történt egyszer, hogy eltörött a lába, és kerítenem kellett helyette valakit. Abban az időben éppen szüreti táncot tanítottam a falubelieknek, Ivett pedig az egyik tanítványom volt. Megkértem, hogy tartson velem a fellépésekre. Eleinte vonakodott, de végül beadta a derekát. A tánc során nemcsak a lépéseink, de az érzéseink is összefonódtak. A többi pedig már jött magától. Azóta együtt táncolunk az együttesben. A néptánc számunkra hivatás, szerelem, ami folyamatosan jelen van az életünkben. Rajongunk a néptáncért, a népi kultúráért, amit szerintem éppen így lehet életben tartani. Nem mellesleg ezzel mindketten jól járunk, hiszen a próbákra legalább nem kell messzire menni, maximum a nappaliig.
– Itthon tervezitek a jövőt? Felmerült-e esetleg a külföldi munkavállalás lehetősége?
– Ahogy a fiatalok többsége, én is szerencsét próbáltam külföldön. Bátran mondhatom, soha többé nem mennék vissza. Igaz, hogy gyorsan lehet sok pénzt keresni, de képtelen lennék elviselni a monoton gyári munkát és az állandó bizonytalanságot. A legtöbb fiatal elmegy, szert tesz egy bizonyos összegre, aztán hazajön, felújítja a családi házat, esetleg vesz egy új autót, majd visszamegy, mivel felélte a keresetét, és nincs miből gazdálkodnia. Ez így megy éveken keresztül, távol az otthontól, a családtól, a barátoktól. Én nem akarok ebbe a körforgásba belekeveredni. Inkább szűkösebben élek itthon, de a saját ágyamban hajtom álomra a fejemet és ébredek reggelente. Éppen ezért a feleségemmel itthon próbálunk meg érvényesülni, ha kell, többlábon. Ő a táncolás mellett óvónőként és kozmetikusként dolgozik, míg én mezőgazdász és ezermester vagyok. Sötétben kezdem és fejezem be a munkát, ahogy a mondás is tartja, látástól vakulásig dolgozom… De egyelőre jól van ez így.
