Szavla Krisztián nyolc éve foglalkozik vőfélykedéssel. Tevékenységéből adódóan beszédes, közvetlen és barátságos. Hagyománytisztelő, azonban a legtöbb esküvőt mégsem szokványos módon celebrálja.
Varga Brigitta
‒ Az első fellépés mindig maradandó élmény…
‒ Egy nap a családommal meghívást kaptunk egy magyar–ukrán esküvőre. Az ottani vőfély nem igazán boldogult, édesapám pedig elkezdett unszolni, hogy én beszélem mindkét nyelvet, akkor miért nem fogok bele. A családban volt egy vőfély, Gyuri bácsi. Felkerestem, elkértem tőle a verseket, de akkor még nem gondolkodtam azon, hogy ezzel foglalkozzam. Egy másik esküvőn felkértek arra, hogy tolmácsoljak az ukrán vendégeknek. Ez nem is jelentett volna nehézséget, ám a vőfély hamar berúgott, és este tízkor már a botjára támaszkodva a sarokban aludt. Nem volt más választás, nekem kellett levezetnem az estét. A násznép elégedett volt, a sok pozitív visszacsatolás pedig felbátorított. Két hétre rá sor került az első esküvőre, amelyet már teljesen egyedül vezényeltem le, szintén két nyelven. Ez nyolc éve történt.
‒ Mi az első és legfontosabb dolog, amit megbeszéltek a házasulandó párral?
‒ Mikor először felkeresnek, még csak érdeklődnek, hogy szabad-e az általuk választott dátum és mennyibe kerül a szolgáltatás. Miután eldöntötték, hogy engem szeretnének, kezdetét veszi az egyeztetés. A legfontosabb tudnivaló számomra, hogy mikorra várják a vendégeket az étterembe és mennyi időt vesz igénybe az utazás egyik helyszínről a másikra (például a lányos háztól a vőlegény otthonáig, majd a templomig, onnan az étteremig). Ezután konzultálunk a további tervekről, arról, hogy szeretnének-e kikérést, búcsúztatást, köszöntőket. Lényeges momentum az is, hogy lesz-e ceremóniamester vagy e feladat is rám hárul. Noha készítünk előzetes programtervet, egy esküvőn sok olyan dolog van, ami nem látható előre, ilyenkor improvizálni kell. Történt egyszer, hogy kikapcsolták az áramot a díszteremben, a vendégek a sötétben ültek. Mivel a házaspár rám bízta az est lebonyolítását, ezért bizony helyt kellett állnom. Az egyik résztvevővel kiálltam a terem közepébe és a muzsikusok kíséretében énekelni kezdtünk, a násznép pedig erre táncolt. Szerencsére az áramkimaradás nem tartott sokáig. A vőfély olyan, mint egy koordinátor, aki mindenhol ott van és mindent kézben tart. Beszélgetnem kell a vendégekkel, a zenésszel, a konyhán konzultálnom kell a szakácsokkal, hogy hány fogás lesz, mikorra tervezik ezek tálalását. Utóbbi különösen fontos, hiszen az ifjú párnak én magam szolgálom fel az ételt, a versem is ekképpen szól: „Érdemes vendégként nem üresen jöttem, étellel terhelve mind a két kezemben, de hogy én a forró táltól sebet ne kapjak, vegyék el kezemből ezt a forró tálat!”.
‒ Te a kétnyelvű esküvőkre specializálódtál. Mi ennek a különlegessége?
‒ A leggyakrabban magyar–ukrán nyelvű ceremóniák levezetésére kérnek fel, viszont vállalok csak magyar nyelvű menyegzőket is – ez a felkérések 30 %-át teszi ki – kizárólag ukrán nyelvűt azonban nem. Az ukrán esküvők olyanok, akár egy showműsor, ahol a vőfély saját magát reklámozza, ő van a központban, nem az ifjú pár. Az utóbbi időben ráadásul párban járnak és olyan sok programot terveznek egy estére, hogy a vendégeknek az éjszaka folyamán maximum fél órája marad táncolni. Nekem ez túl sok. A magyar lakodalmak sokkal visszafogottabbak, ott a násznépnek kell útmutatást adnom arról, mikor mi fog történni. A vegyes násznép esetében mindkét félnek meg kell felelni, arra kell ügyelnem, hogy az előadásom ne legyen sok, de kevésnek se tűnjön. Ám hatalmas a különbség a teljes mértékben magyar nyelvű és a kétnyelvű esküvő között is. Míg előbbi esetében felöltöm magamra a priccses nadrágot, a csizmát, a zsinór sujtásos inget és a hozzá illő kalapot, a vegyes esküvőn ez már nem állja meg a helyét.
‒ Hogyan látod, népszerűek még a régimódi, hagyományos lakodalmak?
‒ Egyre divatosabbá válnak a koktélpartis esküvők, vagyis elmarad a kikérés és a búcsúztatás. Ilyenkor a ceremónián van a hangsúly. Ezt a fiatal párok azzal indokolják, hogy nem szeretnék, ha már az esküvő elején mindenki sírna. Szerintem viszont éppen ez benne a szép és megható. Régen ezek a szokások azért voltak, mert a menyasszony a házasságkötés után elköltözött az atyai háztól és ilyenkor elbúcsúzott a családtagjaitól. Külön vers volt a barátnőktől való elköszönésre is: „Kedves leánytársaim, ifjú barátaim, kikkel töltöttem én a legszebb napjaim. Nem lészen már nékem köztetek maradásom, a gejőci utcán végig sétálásom, mert hogy férjem házában lészen már lakásom, s ahogy ő majd fújja, úgy lesz táncolásom”. Elismerem, hogy haladni kell a korral, azonban ha ezeken a szokásokon folyamatosan változtatnánk, akkor feledésbe merülne a tradíció. Mindenkinek elmondom, hogy a hagyományt nem őrizni kell, mert nem rab, nem éltetni kell, mert nem tűz, hanem megélni és átadni a következő nemzedéknek. Ezt tekintem egyik fő feladatomnak a vőfélykedés során, és ezért ragaszkodom a jól bevált, régies verseimhez.
‒ Mit tanácsolsz a házasulandók számára?
‒ Az első tanácsom, hogy külön-külön vessék papírra elképzeléseiket, majd mutassák meg egymásnak. Vizualizálva sokkal jobban tudatosulnak bennük az ötletek, ráadásul így könnyebb a feleslegesnek vélt dolgok szelektálása is. A második, hogy valakinek mindig engednie kell az elképzeléseiből a másik javára, máskülönben már a legelején fennakadások lesznek. Fontos a jó kommunikáció és a kompromisszumkészség. Végül a harmadik és egyben a legfontosabb, hogy történjék bármi, az esküvő napján csak mosolyogjanak és élvezzék a nagy napot. Nyilván lesznek kellemetlen meglepetések, de ha a felmerülő problémákat gondterhelt arckifejezéssel nem közvetítik a vendégek felé, akkor azt nem fogják észrevenni. Azonban ha észlelik, hogy gond van, onnantól kezdve rohamosan csökken majd az est színvonala, melyen már a vőfély sem tud segíteni, hiszen ha nem mulat az ifjú pár, akkor a násznép sem érzi jól magát.
