Tarpai Zsófia a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában kezdte tanulmányait, majd a Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban folytatta. Jelenleg a Nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnázium diákja. Zsófia gyermekkora óta szerelmese a verseknek, így senki sem csodálkozott, hogy az ifjú hölgy a hatodszor megrendezett Nemzeti VERSenyen arany minősítést kapott, és második helyezést ért el. A díjat Budapesten, a Nemzeti Színházban vehette át.
Hegedűs Csilla
– Szerettem az irodalomórákat, talán amiatt is, hogy általános iskolás koromtól nagyon jó tanáraim voltak. Győrffy Ágnes, Riskó Márta, Kocsis Mária, illetve anyukám volt az, aki elindított ezen a vonalon. Így az irodalom fokozatosan az életem szerves részévé vált – kezdte beszélgetésünket Zsófi.
A Magyar Versmondók és a Nemzeti Színház közös szervezésében megvalósuló megmérettetés háromfordulós verseny volt, melyre több százan jelentkeztek.
– Az első fordulóban itthon rögzítettük a szavalatomat. A másodikban egy versfilmet kellett készíteni, a harmadik fordulóban élőben kellett előadni a költeményt, amit a Nemzeti Színházban elemeztek ki. A döntőre is a teátrumban került sor, ott vetítették le a második fordulóra készített videót.
A zsűri a második helyezést adta nekem, illetve aranyminősítésben részesültem.
Ez óriási dolog, hiszen nem volt korosztályi megkötés, héttől hetvenhét évesig bárki jelentkezhetett, tehát rengeteg versmondó mutathatta meg a tehetségét.
– Mit szavaltál?
– A döntőben Dékány Dávid Az asztronauta című versét mondtam el. A három költeményhez meg volt adva a témakör is, kortárs költőtől is kellett egy vers, így esett a választásom az ő művére.
Zsófi, bevallása szerint, inkább a melankolikusabb, elvontabb alkotásokat részesíti előnyben, nagyon szereti a klasszikus költőket is, a kortárs irodalmat nehezebben fogadja el.
– Mostanában immár vidámabb írások felé is nyitok, ugyanis ki szeretném magam próbálni minden műfajban és stílusban, de továbbra is a komolyabb verseket érzem a magaménak.
Tavaly, amikor a járvány miatt mindent bezártak, minden elcsendesedett, akkor már mertem tollat ragadni, és verseket írni. Egyébként tizenegy éves voltam, amikor megírtam az első költeményemet. Van egy kis noteszom, az rejti a régi, kezdetleges szösszeneteket, és ma már érdekes a kezembe venni, és átfutni rajtuk. Az eltelt évek alatt legalább száz verset írtam, de ezek közül nyilván sok – mondjuk úgy – nem vállalható. De ezeket bármikor elő lehet venni, és tovább lehet dolgozni rajtuk.
– Amikor egy festővel készítek interjút, meg szoktam kérdezni, milyen jelentősége van az ihletnek.
– Volt olyan időszakom, amikor hónapokig semmit nem tudtam írni. Ez a gyötrelmes helyzet kihatott mindenre, de volt, hogy fel sem tűnt, hogy nem írok. Lehet, furcsán hangzik, de ahhoz, hogy leüljek írni, nekem időre van szükségem.
Zsófi elmondta, a fejlődéshez nagymértékben hozzájárul Finta Éva is, aki immár egy éve egyengeti, terelgeti az útját. Az ifjú költő sokat köszönhet neki.
– Nemcsak szavalóversenyeken veszek részt, hanem tantárgyi megmérettetéseken is. De szívesen ülök le a zongorához is. Emellett rengeteget olvasok, szeretek sétálni. Cserkész vagyok, 7-9 éves csodás kislányokból álló tízfős őrsöt vezetek, mi vagyunk a Mályva őrs. Nagyon szeretek velük foglalkozni, és talán még értek is a nyelvükön, hiszen nekem is van négy húgom. Nagyon kötődünk egymáshoz.
– A gimnázium befejezése után hogyan tovább? Elgondolkodtál már ezen?
– Kislány korom óta nagy szerepet játszik az életemben a színház, és talán ezért is készülök a színművészetire. Ám abban is biztos vagyok, hogy az irodalommal és a költészettel soha nem szakítok.
Úgy vélem, az élet majd megmutatja a jó utat.
