Most induló sorozatunkban olyan idős embereket keresünk fel, akik aktív korukban felelős beosztásban dolgoztak, s tevékenységük révén köztiszteletben álltak a kárpátaljai magyarság körében. Arról érdeklődtünk, merre vetette őket a sorsuk, hogyan telnek a napjaik most, miként élik meg a nyugdíjas létet.
Magyar Tímea
Melega Antal nem szokványos nyugdíjas. Azt a szót, hogy unalom, hírből sem ismeri. Nem kelhet úgy fel a Nap, hogy a most 73 éves férfi ne jönne ki otthonából és ne keresne fel valamilyen rendezvényt, nézne be valamelyik magyarságintézménybe. Napjait emberek között tölti, szerkesztőségünkbe is rendszeresen bekukkant az örökké jó kedélyű, szórakoztató, tréfás ember, mindenki Tóni bácsija. Még abból a generációból való, amelyek számára természetes a segítőkészség, a becsület, a felelősségvállalás.
– Többnyire az újságokból tájékozódom arról, az adott héten, milyen rendezvények, kiállítások, koncertek stb. várhatóak Ungváron így előre meg tudom tervezni a napjaimat. Soha nem voltam otthonülő típus. Azért szeretek részt venni a különféle rendezvényeken, mert ott találkozhatok az ismerőseimmel, a barátaimmal, magyarul beszélhetek. Reggelente fél ötkor kelek, és ha nem zuhog az eső, lemegyek futni, tornázok egyet, majd hazakocogok. A két kilométer megvan. Néhány éve egy augusztusi napon, pont megyei közgyűlés volt, rosszul lettem a munkahelyemen.
A mentő azonnal kórházba szállított, mint kiderült, átéltem egy kisebb agyvérzést. Sikerült felépülnöm belőle, azóta sokkal jobban törődök az egészségemmel.
Letussolok, megreggelizem, felöltözöm és indulok. Ha nincs olyan rendezvény, amit kinéztem magamnak, akkor a saját ügyeimet intézem. Sajnos olyan világban élünk, amikor az ember csak magára számíthat. Az emberek nagyon megváltoztak. És nemcsak a városban, már faluhelyen is. Régen meghozták a fát, a férfiak ott ültek a kapu előtt, uccu neki, szívesen felhordták a szomszédnak. Ma viszont elzárkóznak egymástól, nem hogy szívességből, még pénzért sem hajlandóak segíteni. Persze, tisztelet a kivételnek. Addig keresnek, amíg a segítségedet kérik, aztán megfeledkeznek rólad.
Tóni bácsi kalandos életutat tudhat maga mögött. 1948-ban született Aknaszlatinán.
Édesapja révén magyar, édesanyja oldaláról ruszin rokonsága van. A bányásztelepülésen fejezte be a középiskolát, majd a Leningrádi Állami Egyetem olasz szakára felvételizett, mivel szerette volna elsajátítani olasz felmenői nyelvét. Nem vették fel, ezért hazajött és egy hetet dolgozott a szlatinai sóbányában. Innen küldték az Artyomovszki bányásztechnológiai szakiskolába. Miután befejezte, bevonult katonának. A kötelező szolgálat után Moszkvában is tanult egy fél évet, de a Liszicsanszki Hegyimentő Főiskolán is diplomát szerzett. Ezt követően az Ungvári Állami Egyetem közgazdasági szakára jelentkezett, amiről átjelentkezett a Donyecki Politechnikai Főiskolára. Mivel Aknaszlatinán éppen bányászmérnököt kerestek, úgy döntött, ott helyezkedik el. Majdnem három évtizedig maradt a bányánál. 1991 augusztusában egy ungvári nagygyűlésre delegálták Ungvárra.
Itt találkozott a megyei közigazgatás külügyi főosztályának akkori vezetővel, aki felajánlotta neki, jöjjön Ungvárra.
A felajánlásnál sokat nyomott a latban, hogy több nyelvet (magyar, orosz, román, ukrán, ruszin, angol) beszélt folyékonyan.1992-től húsz éven át a megyei állami közigazgatás külgazdasági kapcsolatok főosztályán dolgozott főközgazdászként, majd osztályvezetőként. Külföldi befektetőket keresett, s eközben bejárta a világot, szervezte a külföldi államfők, a miniszterelnökök, nagykövetek, konzulok találkozóját, ennek kapcsán együttműködött a rendőrség, a belbiztonsági szolgálat illetékeseivel, hisz ők biztosították az útvonalat.
Tóni bácsi órákon át tud sztorizni egy-egy átélt esetről, a tömbházak tetején, a híd alatt elrejtett mesterlövészekről, a százhatvan kilométer/órás sebességgel száguldó diplomata autókról.
Mivel külügyi tevékenységét megelőzően 26 évig az aknaszlatinai sóbányában dolgozott, azon belül 18 évet a föld alatt, 50 éves korában korkedvezménnyel vonulhatott nyugdíjba. A bányászoknak járó havi juttatást választotta, mivel az több volt az állami alkalmazottként számára felszámolt nyugdíjnál, mondja.
A családjáról beszélgetve megtudom, hogy 1974-ben ismerkedett meg a feleségével hazafelé tartva a vonaton. Kiderült, hogy Magduska, aki Lembergben tanult zongorázni, szintén aknaszlatinai.
Másfél év udvarlás után kötötték össze az életüket. Két gyermekük született, Adrián és Gabriella.
– Adrián révén egy unokám van, Miroszláv most 24 éves, a Pesti Műszaki Egyetem negyedéves hallgatója. A gyerekeim és a feleségem is Magyarországon él egy ideje. A feleségemnek, akinek addigra a testvérei is kint éltek, Fóton ajánlottak munkát. Én itt ragadtam, mivel Magyarországon még nem lettem volna nyugdíjra jogosult. Aztán itt volt az idős édesanyám meg az anyósom, akiket nem hagyhattam magukra, gyakorlatilag csak rám számíthattak, mivel édesapám és apósom is korán elhunyt, én voltam az egyetlen férfi. Volt egy öcsém, ő viszont Barcelónában élt. Sajnos már nincs közöttünk. Szóval én ingázok, hol a családom jön haza, hol én megyek át Magyarországra.
A szlatinai sóbánya vegetálása fájó pontja Tóni bácsinak, mégiscsak a fél életét töltötte benne.
Azt mondja, meggyőződése, hogy a helyi dilettáns vezetőség felelőtlensége, gondatlansága, a szabálytalan robbantások okozták a bánya vesztét. Szakemberként mondja, a sóbánya, mely egyedülálló volt Európában, sókamrája, melybe a világ minden tájáról jöttek gyógyulni a betegek, a megye aranybányája lehetett volna.
– Három és fél milliárd tonna só van a szlatinaiak lába alatt. Ami örökre ott is marad. Sőt a környék mélyebb rétegeiben még több só van, de a mai technológiákkal rendkívül drága lenne felhozni a felszínre – fájlalja Tóni bácsi.
