A hódító háború ismérve: egy diktátor hódító vágyainak kielégítésére olyan embereket kényszerítenek ölni, akik sohasem akartak ártani senkinek.
Kiszolgáltatott, megtévesztett emberek menetelnek, pusztítanak, hogy teljesítsék a hadúr vérgőzös lázálmait.
A megsemmisítés ördögi vágyának burjánzásához nem feltétlenül szükséges háború. Ceaușescu egy ideig „megelégedett” azzal, hogy az erdélyi magyarok épített és szellemi örökségét rombolja le. Gyilkosság az is. A lélek legyilkolása.
Annakidején erre reagálva ezt vetettem papírra:
…Az utak már
a temetőt sem találják,
A Minotaurusz kopjafát fal.
A kutak
otthagyták az ágast.
vizük megfeketedett.
A házak kitört bordáiba kapaszkodva
meszelt arcú emberek
remélik a semmit…
A nagy keresztről
leszállt a bádogkrisztus.
Az árva gerenda
magát átkozva
fenyegeti az eget.
A délszláv háború idején a félelemmel teli jelent feloldó élni akarás erejébe kapaszkodtam:
Aszály van. Mit számít ilyenkor lobogók színe. A félelem színtelen. Gyerekeidre gondolsz. Öklöddel vernéd a repedező földet. Aztán mégis ujjaiddal kaparod, mert vetni kell. Ez az örök törvény. Vetni. Még akkor is, ha sóhajtásnyi remény sincs az aratásra.
Most, amikor a Kreml ura gyilkos indulattal és az ölés legpusztítóbb eszközeivel támadja Ukrajnát, amikor nem csak tárgyi és szellemi értékek kerültek veszélybe, hanem puszta létünk is, amikor százezrek kényszerültek elhagyni otthonukat, családok szakadtak szét, és sokan életüket áldozták azért, hogy megállítsák a Putyin alkotta tomboló rémet, ne feledjük, Ceaușescut elsöpörte a népharag, a délszláv hadurak is elnyerték büntetésüket.
Vannak, kik gyertyát gyújtani
már temetőbe járnak.
Én szavakból öntök egy gyertyaszálat, s hiszem,
nem mindenszentek jön
hanem virágvasárnap.
