„Ez nem varázslat, mégis igazi csoda” │KISZó-portré

Papp Enikő pszichológussal beszélgettünk kamaszokról, tévhitekről, önelfogadásról.

A pszichológust úgy is el lehet képzelni, mint olyan valakit, aki a sötét szobában segít neked megkeresni a kapcsolót – vallja Papp Enikő. Az ungvári szakember türelmes, nyitott, fesztelen. Láthatatlan antennái ki vannak hegyezve a legapróbb jelekre is. Az érzelem a munkaeszköze. A tinédzserekkel ért leginkább szót, sokak életét segített már helyrebillenteni.

Simon Rita

– Mi hajtotta a pszichológia felé?

– Nagymamám mindig azt mondta: Enikőnek nagy szíve van. Valahogy mindig mindenkit megértettem, együttéreztem vele. De ennek volt egy árnyoldala is, mert érzékeny voltam, könnyen megsértődtem, sokszor haragudtam. Gyerekkorom óta érdekelt, miért különbözőek az emberek, mit miért csinálnak, miért nehéz néha megtalálni a közös hangot, honnan jönnek bizonyos érzések… Mint minden kamasznak, nekem is megvoltak a saját nehézségeim. Jó lett volna, ha van valaki a környezetemben, aki segít – kezdi beszélgetésünket az ungvári fiatal. – A beregszászi ukrán gimnáziumban tanultam, aztán az 1-es iskolában érettségiztem. Nem jutottunk közös nevezőre az osztályfőnökömmel a gimnáziumban, ezért kellett átiratkoznom a másik iskolába. Ezt nehezen dolgoztam fel. Ungvárra felvételiztem, 2018-ban szereztem diplomát az egyetem pszichológia karán.

– Hol praktizált?

– A magiszteri képzés alatt magánóvodában dolgoztam pszichológusként. Vörös diplomával fejeztem be az egyetemet, és azt gondoltam, könnyű lesz munkába állnom. De szembesülnöm kellett azzal, mennyire nehéz átültetni a gyakorlatba az elméleti tudást. A gyerekekkel végképp körülményes, ugyanis ők nem tudják pontosan megfogalmazni az érzéseiket.

Ilyenkor a szülővel is össze kell dolgozni, sokan viszont ezt nem értik, és csak azt várják, hogy az agresszív, verekedős kisgyereket változtassam át angyallá.

Úgy éreztem, tovább kell lépnem, a tinédzserekkel szerettem volna foglalkozni. Így kerültem két éve az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába. Velük érzem magam a leginkább hasznosnak, legtöbbet nekik tudok segíteni.

– A kamaszokat mi foglalkoztatja leginkább?

– Nem mondok újat azzal, hogy ez elég rázós korszak. Sok olyan dilemmájuk van, amivel bajos egyedül megküzdeni. Ilyenkor jó, ha van kihez fordulniuk. Konfliktusok a szülőkkel, összetűzés a kortársakkal, magányosság, kiközösítés, alacsony önértékelés, önbizalomhiány, saját határaik meghatározása, párkapcsolati gondok – mind-mind olyan témák, amelyekben néha összezavarodnak. A terápiák során sokszor találkozom olyan szülő már felnőtt gyermekével, akinek a szükségleteit és érzéseit gyerekkorában érvénytelenítették. Nagyon fontos, hogy kiálljunk önmagunkért, elmondjuk, ha nekünk már valami nem fér bele, például, ha a szüleink kopogás nélkül bejönnek a szobánkba, ránk erőltetnek valamit, amit mi nem szeretnénk.

– Magánpraxisa is van. Népszerű manapság pszichológushoz járni?

– Egyre többen fordulnak szakemberekhez. Mind többen belátják, hogy teljesen normális segítséget kérni. Az emberek sokkal nyitottabbak.

Ha csak a zeneművészeti szakközépiskoláról beszélünk, akkor láthatjuk, hogy a 230 diákból évente 80-90-en – közel 40 százalékuk – veszik igénybe a szolgáltatásaimat, ami hatalmas eredmény.

Soha nem volt még ilyen magas ez a szám.

– Nagy felelősség ennyi emberrel foglalkozni. Hogyan küzd a kiégés ellen?

– Természetesen én is járok pszichológushoz. Egy kolléga sem praktizálhat addig, amíg nem fejezi be a saját pszichoterápiáját. Én már rég túl vagyok ezen, de évente néhány alkalommal, amikor kicsit elfáradok, vagy úgy érzem, valami nyomja a lelkemet, visszamegyek néhány szeánszra. Sokat segít a férjem is. Ő is pszichológus, bár nem ebben a szférában helyezkedett el.

– Mi motiválja a munkájában?

– Nehéz elmagyarázni. Megvan a maga bája. Felbecsülhetetlen az, ahogy látom, hogyan változik az ügyfél élete hétről hétre. Ez nem varázslat, mégis igazi csoda. Szeretek az emberekkel foglalkozni. Amióta beindult a magánpraxisom, én is változtam, máshogy tekintek a világra. Olyan, mintha valamit megláttam volna a nyilvánvaló mögött.

Ha valaki megkérdezné, mit jelent pszichológusnak lenni, akkor azt mondanám, emocionálisabbnak lenni másoknál. Míg valakinek a toll vagy az olló a munkaeszköze, nekem az érzéseim.

– Mire törekszik még?

– Most az a legfőbb célom, hogy szélesítsem a magánpraxisomat. Emellett természetesen folyamatosan tanulok, szinte állandó jelleggel fejlesztem magam. Most épp art-terapeutának tanulok. Ennek lényege, hogy különböző művészeti technikák alkalmazásával segítek az ügyfélnek. Ez egy csodálatos módszer, főleg tinédzserek esetében, mert így könnyebben oldódnak, és egyszerűbben tudunk hozzáférni a probléma gyökeréhez.

– Hogyan állja meg, hogy ne analizálja az embereket?

– Ez nagy tévedés, csak úgy nem szoktunk ilyet csinálni. Megvan hozzá a képességem, hogy a nem nyilvánvalót összekapcsoljam egy beszélgetés során, viszont nem szoktam elemezni a családtagjaimat vagy a barátaimat, nincs rá szükség. Rokonokkal egyébként sem foglalkozhatunk. Észreveszem, ha bonyolódik az életük, de ha őket ez nem bántja, és nem fordulnak terapeutához, akkor én nem fogom beleütni az orromat. Amennyiben valami komolyabb teher nyomja a lelküket, felhívom rá a figyelmet, és megjegyzem, hogy mi lehet a háttérben.

Mert az emberek nem mindig tudják felismerni, megnevezni, hogy mi zajlik bennük.

De amíg az ember nem ismeri fel a hibát, és nem akar rajta változtatni, addig nem lesz előrelépés.

– Mikor érdemes pszichológushoz fordulni?

– Mindenkinek önállóan kell megítélnie, szüksége van-e pszichológusra vagy sem. Életünk során többször kerülhetünk olyan szituációba, amikor az addig működő problémamegoldó stratégiáink már nem válnak be. Ha nem jutunk egyről a kettőre, ugyanazokat a ballépéseket követjük el, akkor érdemes elgondolkodni.

Ezt családi, párkapcsolati, munkahelyi gondok is kísérhetik, akár orvosilag nem kezelhető, testi tünetek is megjelenhetnek. Ilyenkor nem árt, ha szakemberhez fordulunk.

Sokat számít, ha más szemmel tudunk nézni az adott helyzetre. Ismét mondom, ez nem varázslat. Csupán kis akarat, kis külső közreműködés kell hozzá, és helyre kerülhetnek a dolgok. De azoktól, akik azt várják, hogy egy alkalom áttörést hoz, megkérdezném, mennyi időbe telt, míg kialakult benne ez az érzés, ami miatt most itt van. Valószínűleg több hónapja, éve halmozódik már benne, így – érthető módon – a kilábalás is hosszabb folyamat. Mi nem adunk tuti tippeket, nem tudjuk mindenre a választ. A megoldás a páciensben van.

A pszichológust úgy is el lehet képzelni, mint valakit, aki a sötét szobában segít neked megkeresni a kapcsolót.

– Mi kell ahhoz, hogy megőrizzük a mentális egészségünket?

– Úgy vélem, a legfontosabb, hogy felhagyjunk a belső küzdelmeinkkel, az önmarcangolással. Az első lépés, hogy kiderítsük, kik vagyunk és mit akarunk az élettől. És ha rájöttünk, akkor a második lépés, hogy elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Meg kell tanulnunk kezelni az érzelmeinket, nem szabad elnyomni, ignorálni azokat. Aludjunk eleget, együnk finomakat, mozogjunk minél többet, kommunikáljunk másokkal – ennyi elég ahhoz, hogy fenntartsuk a mentális egészségünket. A pszichológia abban segíthet, hogy meglássunk olyan dolgokat, amelyek mindig is ott voltak, csupán nem voltak egészen világosak számunkra.

Forrás:
KISZó

Szolidaritási előfizetési felhívás!

Szolidaritási előfizetési felhívás!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Post Author: KISZó