Jobb, mint a semmi. Jobb későn, mint soha. Ilyen közhelyeket hallunk a minap elfogadott kerettörvényi módosítás kapcsán. S tényleg így van: mert attól, hogy még nem állították vissza maradéktalanul a nemzeti kisebbségek 2015 előtti jogait, ez a jelentős javulás is több a semminél. Habár már sokan temették a magyar tannyelvű oktatást, és az elmúlt években valóban nagyon sok csorbát szenvedett (elég csak a fordítás nélküli érettségi vizsgákra gondolnunk), mégis ez a változás – még ha az utolsó órában is – de jobb, mintha egyáltalán nem történt volna meg.
De mi is történt pontosan? 2014 után fokozatos jogszűkítésbe kezdtek az országban. Megtörtént az állami szolgálatról szóló törvény (2015), az elektronikus sajtó nyelvének szabályozását megváltoztató törvény (2017), az új oktatási kerettörvény (2017), az ukrán, mint államnyelv működésének biztosításáról (2019), a teljes általános középfokú oktatásról (2020), illetve az Ukrajna nemzeti kisebbségeiről (közösségeiről) szóló törvény (2022) elfogadása, továbbá hatályon kívül helyezték a 2012-es nyelvtörvényt (2018). Most összesen hét törvény módosul.
A Csernicskó István és Tóth Mihály által összeállított, A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai elnevezésű tanulmány előszavában Szili Katalin miniszterelnöki megbízott 2021-ben konstatálta, hogy „a nemzetiségi és nyelvi jogi helyzet sohasem állandó és statikus, hanem dinamikus és változó, … s ha a jogi szabályozás változásait tekintjük, azok ‒ még önmagukhoz képest is ‒ jól jelzik a nyelvi és oktatási jogok területén a jog(vissza)fejlődést.”
Most újra amolyan „visszafejlődésnek” lehetünk tanúi, csupán a pozitív értelemben.
De mihez is vezet ez? Röviden: továbbra is tanulhatunk, publikálhatunk, beszélhetünk magyarul. Mondhatnánk, elmúlt a veszély. Nem akarom kicsinyíteni ennek az örömteli fordulatnak a jelentőségét, ám a kárpátaljai magyarság sok mindent megélt már ahhoz, hogy tudja: itt bármikor bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. S egyébként is, ha most beérjük részmegoldásokkal, és lemondunk arról, hogy hiánytalanul visszakapjuk a minket alkotmányosan megillető jogokat, akkor önként asszisztálunk a jogfosztáshoz.
Szóval azoknak, akiknek a fent említett közmondások jutottak eszébe a törvénymódosítások kapcsán, üzennék egy másikkal: A kiváló legnagyobb ellensége az elég jó.
Ne érjük be kevesebbel, mint ami jár nekünk!
