Visszafogott, halkszavúnak tűnik, ám sokkal szókimondóbb, mint gondolnák. Nagy az igazságérzete, nem bírja a kétszínűséget. Úgy tartja, a pozitív hozzáállás még a legnehezebb feladatok megoldásában is segít. Hinni kell magunkban és merni kell álmodni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kóré Dóra, a Kárpátaljai Magyar Líceum igazgatója.
– Mit ért az alatt, hogy túlságosan őszinte?
– Nem tudom elviselni, ha valakivel igazságtalanul bánnak. Amit gondolok, azt ki is mondom, ám ezt néha hirtelen, nyersen teszem, ezért talán sokan azt feltételezik rólam, hogy goromba vagyok. Holott még ha annak is tűnök, higgyék el, ez nem szándékos. Egyszerűen csak az egyenes beszédet tartom helyénvalónak.
– Miben változott a legtöbbet az elmúlt években?
– Igyekszem figyelni arra, hogy ne hozzak hirtelen döntéseket. Próbálok diplomatikusabb lenni, higgadtabban reagálni.
– Erre a jelenlegi beosztásában szüksége is van.
– Igen, úgy veszem észre, hogy kifejezetten fontos a megfontoltság, az, hogy jól átgondoljuk minden szavunkat, lépésünket. Ne az érzelmeinkre hallgassunk, hanem a józan eszünkre. Az egész háborús helyzet ezt kívánja meg most tőlünk.
– Feltételezem, nem igazgatónak készült kiskorában…
– A családban amolyan szállóigévé vált, hogy kiskoromban „kutyaüdvéd” akartam lenni. Úgy gondoltam, mivel az állatok jogaival sosem foglalkozik senki, nincs, aki megvédje őket, nekem kellene a védelmükre kelnem. A mai napig gyakran viccelődünk ezzel, viszont manapság már nem is tűnik olyan butaságnak, mint 20 évvel ezelőtt. Az osztályfőnököm is sokszor emlegette, hogy lehetnék ügyvéd, mert az iskolában is mindig kiálltam másokért és védeni próbáltam az érdeküket. Végül, mivel mindig is szerettem a nyelveket, az angol és az ukrán szakot választottam a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Nem bántam meg. A diplomaszerzés után 8 éven keresztül ukrántanárként dolgoztam a főiskola szakgimnáziumában. Emellett három évig felvételi titkár is voltam, illetve segítettem a diákok érettségire való regisztrációjában. Ebből jött az, hogy ettől az évtől felkértek az újonnan létrejött Kárpátaljai Magyar Líceum (KML) igazgatójának. Öt kihelyezett oktatási helyszínt kell koordinálnom. Nagydobrony, Nagyszőlős, Tiszapéterfalva, Beregszász és Kisgejőc tartozik a KML-hez.
– Hogyan érzi magát ebben a pozícióban?
– Kissé ijesztő volt az elején, nagy a felelősség. Gyakran megrémisztettek az új kihívások, de hála Istennek nagyon sok segítséget kaptam a kollégáktól, a felső vezetőktől, így sikerült megoldani az elénk háruló problémákat. Jelenleg 101 diákunk van és 67 munkatársunk, így akad feladat bőven.
– Mi tölti fel?
– Szeretek kirándulni, a kárpátaljai hazajárókhoz szoktam csatlakozni. A főzés is kikapcsol. Szívesen teszek-veszek otthon, az is eltereli a figyelmemet.
– Könnyen szót ért másokkal?
– Igyekszem, és szerencsére olyan munkatársakkal vagyok körülvéve, akik partnerek ebben.
– Határozott?
– Úgy gondolom, egy vezető pozícióban lévő embernek rendelkeznie kell ezzel a tulajdonsággal. Viszont fontos, hogy ne lépjünk át egy bizonyos határt és a határozottság ne tűnjön utasítgatásnak. A kettő között próbálok lavírozni. Partnerként tekintek mindenkire. Még szokom a helyzetet. Semmiképpen sem akarom, hogy azt érezzék a kollégák, hogy parancsolgatok. Sokszor nehezemre is esik megkérni valakit egy-egy feladat elvégzésére, mert attól tartok, dirigálásnak venné.
– Sértődékeny?
– Akkor szoktam a szívemre venni a hallottakat, ha azt érzem, igazságtalanul dorgáltak meg. Ám ha valaki szembesít azzal, amit rosszul csináltam, és tudom, hogy igaza van, akkor azt elfogadom.
– Hajlamos az okoskodásra?
– Szerintem nem, de mások ezt talán másképp látják. Finoman szoktam jelezni, ha nem értek egyet, és úgy próbálom elmondani a véleményemet az adott szituációról, hogy azt fejtem ki, én mit csinálnék hasonló helyzetben. Azt kerülöm, hogy konkrét tanácsot adjak vagy megmondjam az illetőnek, hogyan kellene viselkednie, hiszen senki sem tudja, mit érez a másik, mi van a háttérben, illetve mi lenne a legjobb döntés.
– Kedvenc idézet?
– Azt vallom, nincs olyan probléma, amire ne lehetne megoldást találni. Mostanában próbálok így tekinteni a teendőkre. A líceumnak azt a mottót választottuk, hogy tanulj nálunk és álmodj nagyot! Ez sokszor motoszkál a fejemben, és arra sarkall, hogy én is merjek álmodni, mert bármi kisülhet belőle.
– Jellemző Önre a halogatás?
– Rám hatványozottan igaz, hogy teher alatt nő a pálma. Olykor a határidő okozta stressz ad löketet, és ha olyankor nekilendülök a feladatnak, akkor gyorsan elvégzem.
– Milyen emberi tulajdonságok dühítik fel?
– A hazugság és a szélhámosság. A kétszínű embereket nem bírom. Előfordul, nem veszem észre, hogy a szavak mögött nincsenek tettek, és ilyenkor csalódom. Saját magamra szoktam mérges lenni, hogy miért vagyok ilyen naiv.
– Ön szerint melyik a rosszabb: elbukni vagy egyáltalán nem is próbálkozni?
– Szerintem a próbálkozás hiánya már önmagában valamiféle bukásként könyvelhető el. Amikor felmerül bennem, hogy elég vagyok-e én a rám bízott feladatok elvégzéséhez, akkor emlékeztetem magam arra, hogy bárhogy is legyen, legalább próbálkoznom kell, és akkor megvan rá az esély, hogy sikerül. Amit az elmúlt időszakban megtanultam az az, hogy bízni kell másokban és az általuk nyújtott segítségben. Az első hetekben nagyon feszült voltam a rám nehezedő teher miatt, ám a kollégák segítségével fokozatosan megoldottunk mindent. Mindig van, aki segítsen, idővel kialakul minden. Az a legfontosabb, hogy ne keseredjünk el, előbb-utóbb mindenre találunk megoldást.
– Ha valamilyen tanácsot adhatna a korábbi énjének vagy másoknak, mi lenne az?
– Ne rágódjunk sokáig a történéseken. Próbáljunk lazábban hozzáállni az élethez. Nem azt mondom, hogy nemtörődömmé kell válni, csupán ne görcsöljünk rá mindenre. Hagyjunk időt a dolgokra, legyünk pozitívak, és ez meghozza az eredményt. Ha belesüppedünk az önsajnálatba, akkor nehezebben tudunk a kiútra, a megoldásra koncentrálni. A pár évvel ezelőtti énemnek pedig azt tanácsolnám, ne legyen elégedetlen azzal, amije van, illetve ne gondolja azt, hogy másnak könnyebb. Értékelni kell azt, amivel itt és most rendelkezünk.
– Van olyan tárgy a birtokában, amitől nem válna meg?
– A családi ékszereink fontosak számomra.
– Hogyan készülnek a karácsonyra?
– Most, hogy már férjhez mentem, itt leszünk, Beregszászban. Tehát nem én megyek haza Nagyszőlősre, hanem anyukám, és hozzá magával a kutyánkat is, illetve itt lesz a férjem édesanyja is. Ez rendhagyó, először leszek én a háziasszony.
– Ha egy kívánsága lehetne, mit kérne karácsonyra?
– Szerintem már egy ideje mindenki ugyanarra vágyik. Nagyon jó lenne, ha vége lenne a háborúnak, és nyugodtan élhetnénk, gondtalanul élvezhetnénk az életet.
