Megfontolt, elhivatott, az Istentől rá bízott szolgálatot bölcsességgel, szívvel-lélekkel végzi. Fiatal kora óta fontos számára az elesettek, rászorulók segítése, felkarolása. Szabad idejét a legszívesebben családja körében tölti, de az operában is ki tud kapcsolódni. A karácsony számára az elmélyülés, a várakozás idejét jelenti. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége dr. Czibere Károly, a Magyar Református Szeretetszolgálat elnöke.
Hegedűs Csilla
– Nem olyan régen tölti be az elnöki tisztséget.
– A szeretetszolgálat szívügyem. Amikor Bölcskei Gusztáv püspök úr 2005-ben elhívott a szeretetszolgálat vezetésére, már akkoriban azzal ostromoltam őt és az egyházvezetést, hogy az egyház alapítson saját karitatív szervezetet, melynek az egész Kárpát-medencei reformátusságra ki kell terjednie. Aztán, rövid időn belül, 2006-2007-ben ez meg is valósult. A szeretetszolgálat elnöke viszont valóban nem régóta, 2021. májusától vagyok Elnökségi kinevezésem előtt irodavezetőként, majd szociális államtitkárként is folyamatosan támogattam a Szeretetszolgálat kialakulását és felfejlődését, tehát bátran kijelenthetem, hogy a kezdetektől, az első irodától, az első munkatárstól kezdve – aki Fodor Gusztáv tiszteletes volt – próbáltam segíteni. Isten iránti hálaadással látjuk, hogy mára ez nagyon sok munkaágra és területre kiterjedő szervezet, amelynek a szolgálatát az Úr az elmúlt években is megáldotta.
– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Szatmári ember vagyok, Porcsalmán születtem és nőttem fel nyakas kálvinista családban. Édesanyám és édesapám is a Debreceni Református Gimnáziumban tanult, nagymamám volt a család összetartó ereje, és mindannyian erős keresztyén értékek szerint neveltek bennünket. Az általános iskolában mindvégig kitűnő tanuló voltam, ugyanis a szüleim és a nagyszüleim is úgy tartották, hogyha Isten tudással ajándékozott meg, akkor azt kamatoztatni kell. Általában délután négyig az elménket palléroztuk, mert aztán a földeken kellett dolgozni addig, amíg a nap le nem ment. Tehát ez a két dolog volt az akkori években a jellemző: a tanulás és a kinti munka, amit, megmondom őszintén, nagyon szerettem. Tizennégy éves koromtól már én is a szüleim nyomdokaiba lépve a Debreceni Református Gimnáziumban tanultam tovább. Aztán, 1991-ben a Budapesti Közgazdasági Egyetemre nyertem felvételt, és ott született meg a döntés, hogy alapvetően társadalompolitikával, szociálpolitikával fogok foglalkozni. 1997-ben a szociális minisztériumban kezdtem el dolgozni, és azóta is e területen tevékenykedem: mindig a rászorulók, a nélkülözők segítésével foglalkoztam. Voltam főosztályi alkalmazott, 1998-tól a miniszterelnökségen dolgoztam két évig, aztán a szociális ágazat módszertani kutatóintézetét vezettem 2005-ig, s akkor hívott el Bölcskei püspök úr a Szeretetszolgálathoz.
– Az Ön számára tehát a segítségnyújtás egyfajta elhivatottság.
– Igen, mert ezt láttam a családban is, hogy a keresztyén hitnek egyfajta hitelesítő pecsétje a diakónia, a szeretetmunka, az, hogy figyelek a másikra, hogy számon tartom a saját közösségemben a rászoruló embereket. És amennyiben nekem több adatott, akkor abból másoknak is adok.
– Mint kiderült, az elmúlt évtizedekben megannyi helyen tevékenykedett, nyilván mindig más környezetben, más emberek között. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Egyáltalán nem. Szerintem a keresztyének alapvetően nem jó emberismerők, mivel a keresztyénségben van egy olyan fajta szerénység és alázat, hogy nem üt vissza, nem bosszul meg, nem fizet rosszal a rosszért. Mindig igyekszik a jót feltételezni, enyhítő körülményeket találni és megbocsátani. Minden közeledő emberről a legjobbat feltételezi. Sajnos manapság olyan időket élünk, ha két idegen ember találkozik, azonnal megjelenik közöttük a bizalmatlanság, és nem a bizalom. Így nem a bizalom alapjáról tudják építeni a beszélgetést, a kapcsolatépítést. És ha az egyháznak lehet valamiben gyógyító szerepe ebben a társadalomban, akkor az nem lehet más, mint az egymás felé fordulásban a bizalom erősítése. Az egymás felé közeledés, a megbékélés folyamatos segítése ember és ember, etnikum és etnikum, település és település között, szegény és gazdag között. Ennél fontosabb talán nincs is.
– Ha mégis csalódás éri, azt hogyan kezeli?
– Két lehetőség van. Az egyik, hogy azért érhetett csalódás, mert valamire nem jól reagáltam, a másik pedig, ami ennél fontosabb, hogy az Úrra bízom a jó döntést. Fontos az, hogy ezekben az esetekben is az Úrra lehessen bízni mindazt, ami rá tartozik, és nem emberi gondolkodás alapján reagálni, mert az nagyon nehéz. A lényeg az, hogy az irány legyen jó. Két fajta út van, a széles és a keskeny, ami közül választhatunk. Mindenkinek van bizonyos célja, ami felé halad. A keskeny út a Krisztus követése, a széles pedig minden más. Nos, rajtunk áll, hogy melyiket választjuk.
– Az ön tevékenységébe belefér a halogatás?
– Mondják, a gyors döntés rossz döntés. Fiatalabb koromban nem halogattam, gyorsan döntöttem, mert úgy véltem, hogy az a hatékonyság a jele. Aztán kiderült, hogy nem a hatékonyság a legfontosabb értékelési kritériuma egy döntésnek, hanem a bölcsesség. Mostanában már én is így gondolkodom, és ezt nem halogatásnak nevezném, inkább az időre bízok dolgokat. Vagyis egész egyszerűen bizonyos helyzetekben türelmesnek kell lenni.
– A pontosság is ilyen fontos az ön számára?
– Igen, mert meggyőződésem, hogy a másik ember idejét is meg kell becsülni, mert neki az ugyanolyan fontos, mint nekem, úgy hiszem, ez alapvető dolog. Ha rengeteg feladatom van, akkor is igyekszem pontosnak lenni.
– Van hobbija? Mi az, ami kikapcsolja?
– Sajnos kevés szabad időm van, de ha mégis akad, azt a családommal szeretem tölteni, az számomra a legfontosabb. Mivel keveset lehetek velük, ezért az az idő mindig felértékelődik: a közös vacsorák, a hétvégék. A hobbik között az operát, a komolyzenét tudnám megnevezni. Mivel nagy operarajongó vagyok, ha eljutok egy előadásra, az jelenti számomra az igazi kikapcsolódást.
– Mondana néhány szót a családjáról?
– Három kamaszlányt nevelünk a feleségemmel. Tizenhárom, tizennégy és tizenhat évesek, talán elég veszélyes korban vannak. De hála Istennek nincs ezzel nagyobb gond. Mindhárman a budapesti Baár-Madas Református Gimnáziumban tanulnak, ami számomra nagyon fontos. Kiváló pedagógusok foglalkoznak velük, akik protestáns, református szellemiségben nevelik őket. Úgy vélem, egyáltalán nem mindegy egy mai fiatal számára, hogy a református neveltetés és a keresztyén hit ne legyen ciki, mert a világból sajnos ez ömlik. De a mi lányaink ilyen neveltetésben részesülnek, az iskolában, és a gyülekezetben is ezt látják-hallják. Persze nekik is megjelenik a másik világ az okostelefonon keresztül, de azzal, hogy három erős pilléren áll a nevelésük, azt hiszem, nincs okunk az aggodalomra. Bár én igazi lányos apaként mégis szoktam aggódni. Nem is olyan rég történt, amikor három ificsapat találkozójára mentek el a lányok. Este hétkor még nem voltam ideges, nyolckor azt hittem, hogy túl vannak a szendvicsen, és hamarosan hazajönnek, kilenckor viszont már ideges voltam, és tízkor felhívtam őket, kérdezvén, mit csinálnak. Kiderült, hogy önfeledten és vidáman, hógolyóztak. Megbocsátottam, mert úgy vélem, ezáltal is olyan élményeket kaptak, amelyek megerősítik azon identitásukban, hogy a reformátusság nemcsak száraz, a hagyományokra épített dolog, hanem az ifjúság számára is rendkívül vonzó lehet ma is.
– Hogyan telik önöknél a karácsony?
– Egy szeretetszolgálat vezetőjeként számomra az adventi időszak rendkívül zsúfolt, nagyon elfoglalt vagyok ilyenkor, sok meghívásnak teszünk eleget, és sokféle program fut jelenleg is. De ezt a csodálatos szolgálatot, amit Istentől kaptunk, szívvel-lélekkel csináljuk. Mindig 23-a estétől van lehetőségem az időt a szeretteim körében tölteni, elcsendesedni. Hiszen azokat a napokat Isten nem azért adja, hogy még többet dolgozzunk, még harsányabbá tegyük magunkat, hanem azért, hogy kiszakadjunk egy kicsit az év forgatagából, és befelé figyeljünk, ahogy annak idején Zakariás is tette. Gábriel angyal megjelent Zakariásnak és kijelentette, hogy neki és feleségének, Erzsébetnek fia fog születni. Ezt kilenc hónap csend követi, majd megszületik a fia, János. Valójában nekünk is van egy ígéretünk, hogy karácsonykor fiú fog születni, és jó lenne, ha néha mi is megkapnánk az angyaltól az elnémulás képességét, hogy befelé tudjunk figyelni.
– Egy nagyon nehéz időszak áll mögöttünk, előbb a világjárvány, majd az orosz–ukrán háború. Ön hogyan tekint a jövőbe, a 2024-es esztendőre?
– Csodálatos választásnak tartom, hogy a Kárpátaljai Református Egyház ezt az évet a reménység évének hirdette meg. Választhatták volna a közösségvállalást vagy a teherhordozást, de ők mégis a reménységet választották, hogy az a megmaradásról szóljon. Olyan erővel tudja felmutatni az itteni református közösség a hitet, a hit megélését, és annak az üzenetét a környező társadalomnak, világnak, ami mindig a keresztyén reménységről szól. Én ennél fontosabbat és aktuálisabbat nem tudok. A sok-sok támadás, nélkülözés és szenvedés ellenére a fő feladat a reménytelen, számkivetett, sokszor kilátástalan helyzetben vergődő világ számára a keresztyén örömüzenet, a keresztyén békesség és reménység felmutatása.
