Mozaikdarabok a munkácsi származású amerikai magyar üzletember életéből.
Pákh Imre neve az évtizedek során elválaszthatatlanul összeforrt Munkácsy Mihályéval. A világon mindenki tudja, hogy a magyar üzletember birtokában van a legnagyobb magánkézben lévő Munkácsy-gyűjtemény. Egy éve azonban, egy kevésbé örömteli esemény miatt, a kárpátaljaiak is szélesebb körben megismerhették a nevét. S hogy ne csak a nevét, hanem az életét is jobban megismerjék, felvillantunk néhány részletet.
Simon Rita
– Óriási felháborodást váltott ki 2022 októberében az, hogy az Ön által 2008-ban helyreállított millecentenáriumi Turul-emlékművet a Munkácsi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának döntése értelmében szó szerint ledöntötték. Beperelte Balogáékat, ám első fokon elvesztette a pert. Hogyan áll most a helyzet?
– Fellebbeztünk és várom az ügy kimenetelét. Megmondom őszintén: nem vagyok túl optimista, és csodálkoztam volna, ha elsőre megnyerem a pert. Természetesen engem is csapásként értek az események – hosszú folyamat volt, amíg sikerült visszaállítani a turulmadarat, ráadásul ez apám nagy álma volt – viszont ennek az egész Turul-ügynek mégis van egy nagyon pozitív hozadéka. Ráirányította a figyelmet a kárpátaljai magyar kisebbség sorsára. A magyar kormány eddig is rajta tartotta vigyázó szemét, ám ez egy jelentős fordulat volt, a turul megmozdított valamit. De nagyon bízom benne, hogy „a turulmadár egyszer visszaszáll”.
Üzletember lévén tettem is egy ajánlatot a munkácsi illetékeseknek, miszerint hajlandó vagyok felállítani egy másik, akár nagyobb obeliszket, csak adják vissza a turult,
hogy visszaállíthassam az eredeti, 1896-os obeliszk darabjait tartalmazó, történelmi oszlopra. Az ajánlatomra nem volt fogadókészség. Tudom és értem, hogy mi van a háttérben, de úgy vélem, előbb-utóbb a munkácsi városi polgármesteri hivatalban is más szelek fújnak majd, és akkor könnyebb lesz az egyezkedés.
– Azt tudja, hogy most hol van a szobor, mi a sorsa?
– Mivel a bátyám által odacsavarozott, közel egytonnás szobor úgy volt rögzítve, hogy azt képtelenség lett volna onnan leszedni, ezért lefűrészelték, a szobor lezuhant és állítólag összetört. Hogy mennyire, azt nem tudom. Egy zárt teremben tartják a várban, és még nekem, a tulajdonosának sem engedik megnézni.
– A történtek kapcsán talán Ön is több figyelmet fordít az itteni eseményekre, jobban nyomon követi a kárpátaljai magyarság sorsát.
– Képben voltam korábban is, de tény, hogy ez az eset kicsit élesebbé tette a látásomat és többet foglalkozom az ottani ügyekkel. Viszont a családunknak mindig élő kapcsolata volt ezzel a közösséggel.
A szüleim a múlt század kilencvenes éveinek elején létrehozták a szegény családokat segítő Pákh Sándor Jótékonysági Alapítványt, ami még most is működik.
– A háború idején nőtt a rászorulók száma?
– Némiképp bővült a tevékenységünk, de az alap, hogy havonta 80 családot támogat az alapítvány, megmaradt. Ünnepekkor ez a szám felduzzad akár több száz emberre is. Amíg a szüleim éltek, addig ez a misszió nemcsak pénzbeli juttatásokat jelentett, hanem személyesen is meglátogatták az embereket, részt vettek az adományosztásban. Nekem most erre nincs lehetőségem. Amíg tart a háború, addig valószínűleg nem is fogok hazamenni Munkácsra.
– Sosem tagadta munkácsi származását, és a festészet kapcsán is a lokálpatriotizmus vezérelte, így kezdett Munkácsy-festményeket gyűjteni. Jelenleg Ön a világ legnagyobb magánkézben lévő Munkácsy-gyűjteményének tulajdonosa. Meséljen erről a szenvedélyéről!
– Megmondom az igazat, ha Kaposváron születtem volna, akkor lehetséges, hogy Rippl-Rónait gyűjtök. De hál’ Istennek Munkácson születtem. Azért van még egy pikantériája az ügynek, hogy miért épp Munkácsy Mihály. Tudniillik, a festő legtöbb műve még életében Amerikába vándorolt, gyakran egyenesen a műterméből. Munkácsy sztár festőművész volt, és elsősorban a tengerentúlon ismerték el. Történt egyszer, hogy a kilencvenes évek elején megjelent nálam egy ismerősöm, aki megkérdezte, hogy szeretnék-e venni egy Munkácsy-festményt? Azt gondoltam, miért ne?
A gyűjtemény legelső darabja az 1888-ban festett Ballada című festmény volt, amit 1994-ben vásároltam.
Aztán felcsillant a vágy bennem, hogy jó lenne még egyet venni. Aztán jött a harmadik, negyedik, ötödik, és beindult a gépezet… Amikor már összegyűjtöttem 28-30 festményt a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója megkérdezte, nem rendezhetnénk-e egy kiállítást belőle? A képek többségét akkor nemhogy a magyar közönség, de még a szakma sem láthatta, mivel ezek mind a 19. században kerültek ki az Egyesült Államokba. Úgyhogy fontosnak tartottam a nagyközönség elé tárni, és meg is szerveztük a kiállítást 2005-ben. Majdnem 400 ezer látogató érkezett, minden idők legsikeresebb kiállítása volt Magyarországon.
Aztán azt hittem, hogy a kiállítás után a képeim visszakerülnek a New York-i házamba, de nem így történt. Az üres kampók azóta is ott lógnak a falakon,
a művek pedig egyik múzeumból a másikba vándorolnak. Beletelt jó pár évbe, amíg megbékéltem a gondolattal és rájöttem, hogy valószínűleg már soha nem látom azokat viszont az otthonomban. A tárlat immár a 47. állomásánál jár.
– 2024. január 14-ig Székesfehérváron tekinthető meg a magángyűjteményéből válogatott Munkácsy-kiállítás. Az évek alatt szépen felduzzadt az összeállítás, nagyjából 80 képet számlál. Nemrég pedig újabb Munkácsy-alkotással bővült a csaknem 30 milliárd forint értékű kollekció. A Szerelmi dal című festményt a királyok városában láthatja először a nagyközönség.
– Érdekesség, hogy éppen a fehérvári Szent István Király Múzeumban érte el a kiállítás-sorozat az ötmilliomodik látogatóját. Szerintem ez óriási dolog, a festő népszerűségét és nagyságát dicséri. A képek megvásárlása eleinte pusztán lokálpatriotizmus miatt történt, amatőr módon. Azokat az alkotásokat vettem meg, amelyek tetszettek nekem, amelyekkel együtt tudtam élni.
De jelenleg a házunkban mindössze hét-nyolc Munkácsy-festmény található.
Most már nagyon szakszerűen vásárolok, kikérem a szakemberek véleményét, mert már megfizettem a tanulópénzt e téren…
– Ön szerint még hány Munkácsy-festmény lehet szerte a világban?
– Munkácsyt gyűjteni olyan, mintha kortárs művész munkáit halmoznánk. Nagyon sok kép a mai napig lappang. Becsléseim szerint körülbelül háromszáz. A jelentősebbek már mind előkerültek, de sok van még, amelyekről semmit sem tudunk.
Körülbelül 650 képről van írott információnk. Ennél ő jóval többet festett.
Egy idő után már nem vezette olyan alaposan a leltárat. A képek nagyjából felének tudjuk a hollétét, a másik felének nem. S ha még esetleg ki is derül egy-egy festmény lokációja, nem biztos, hogy megvásárolható. Én legalább egy tucat olyan helyet tudok, ahonnan szívesen megvásárolnám a képeket, de nem adják el.
– Ön mindössze egy darabot adott el a kollekcióból, a Golgotát, méghozzá a magyar államnak, 9 millió dollárért. Mi lesz a gyűjtemény sorsa?
– Néha összetévesztenek engem a képkereskedőkkel, mert elég gyakran megfordulok az aukciós házak és galériák környékén Budapesten. De mindig elmondom: én gyűjtő vagyok, nem kereskedő. S hogy mi lesz a gyűjtemény sorsa? Azt csak az Úristen tudja.
Egyszer valaki azt mondta: minden jó gyűjtemény előbb-utóbb múzeumban köt ki.
Méltó lenne, ha létrehoznának Magyarországon egy kifejezetten Munkácsynak szentelt múzeumot.
– Ön fest még?
– Már nagyon régóta nem. 12 évesen befejeztem a „pályafutásomat”. János bácsi, Erdélyi Béla öccse, tanított meg festeni, de úgy hiszem, én inkább maradok a gyűjtésnél.
– Mi az, amiről nem mondana le?
– Egy jó vörösborról.
– Mi az, ami kikapcsolja?
– Szeretek pingpongozni, teniszezni. Korábban fociztam, hokiztam. Társasági ember vagyok, szívesen járok jó társaságba, illetve fogadok vendégeket.
– Munkácsy Mihály úgy tartotta meg a magyarságát, hogy élete jelentős részét külföldön töltötte. Ön közel ötven éve él Amerikában. Hogyan tudná megfogalmazni, milyen a diaszpórában magyarnak lenni?
– Tartjuk a kapcsolatot az itteni magyar konzulátussal, eljárunk a rendezvényekre, aktívan részt veszünk a magyar kulturális életben. Az 1970-es években teljesen más volt a helyzet. Akkoriban elszigeteltnek éreztem magamat, nem mehettem haza, amikor akartam. Most már akkor megyek Magyarországra, amikor akarok, a kommunikáció és a kapcsolattartás is teljesen átalakult az internet térnyerésével.
Viszont azt elmondhatom, az, hogy az ember élete nagyobb részét külföldön tölti, nem teszi őt kevésbé magyarrá.
Szerintem a magyarságtudat valahogy belénk van betonozva. Talán éppen azért erősebb, mert nem Magyarországon vagyunk. Ott az ember a magyar miliőben elpuhul kicsit, itt viszont tudatosabbá válik.
– Hogy mennyire fontos Önnek a magyarsága, az is jól jelzi, hogy nemcsak a gyerekei, de a felesége is megtanult magyarul.
– A huszonhat éves fiam és a huszonhárom éves lányom is, hála Istennek, nagyon jól beszél magyarul, velük ezen a nyelven kommunikálunk. A nejem, Nelly, töri, de beszéli a magyar nyelvet. Amikor megházasodtunk, egy kukkot sem értett az anyanyelvemen, viszont amikor megszülettek a gyerekek, rájött, hogy nem árt, ha megtanulja. A bébiszitter is magyar volt. A személyzet tagjai és a sofőröm is magyar. Ez mindig is így volt.
– Milyen egy amerikai magyar karácsonya?
– Az itteni ünneplés abban különbözik a munkácsi karácsonyoktól, hogy itt a fenyőfát már korábban feldíszítjük. Nálunk gyerekkoromban ez csak szenteste történt meg. A menü is hagyományos magyar. Illetve azt is őrizzük, hogy szenteste adjuk át az ajándékokat, nem karácsony első napján, ahogy Amerikában szokás. Nálunk szaloncukor is van a fán, ami itt szintén furcsa. Mivel nemrég jártam Budapesten, be is vásároltam a finomabbnál finomabb szaloncukrokból. Ilyenkor együtt van a család, a gyerekek is hazajönnek, ha nem másért, hát az ajándékért (nevet – a szerk.).
– Ha már ajándék: akinek mindene megvan, az mit kíván karácsonyra?
– Megmondom, hogy mit kaptam. Van egy noteszem, amolyan határidőnapló, amit már mintegy tíz éve használok, és minden évben ki kell benne cserélni a betétet az aktuális évre. Sokan úgy néznek rám miatta, mintha a kőkorszakból származnék, de én szeretem felírni a teendőimet. Ez a naplóbetét Amerikában nehezen érhető el, ráadásul mindig az utolsó percre hagyom a megvásárlását, amire már elfogy. Így most, hogy Londonban sikerült hozzájutni, nagyon megörültem, és úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ez lesz a karácsonyi ajándékom.
Nem nagy dolog, de ez egész évben velem lesz, nekem fontos.
Ettől persze lehetnének nagyobb kívánságaim is, de számomra az a legfontosabb, hogy együtt lesz a család. Családcentrikus vagyok, így neveltek a szüleim. Sok mindent köszönhetek nekik, de elsősorban az Úristennek tartozom köszönettel. Azért, amim van, mindennap hálát adok Neki.
– Mit üzen a kárpátaljai magyarságnak?
– Elsősorban kellemes karácsonyi ünnepeket, nagyon boldog, áldott új évet, és szebb jövőt!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
