„A karácsony a szeretet, és advent a várakozás megszentelése… Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
(Pilinszky János)
Háború van.
Ez már a második adventi időszak, melyben félelmek, kételyek csapdájában telt (telik) a várakozás, s valamilyen, nem evilági csoda lenne az, ha valahol Ukrajnában nem gyilkolná robbanások moraja a szenteste dédelgető, enyhülést hozó csendjét.
Háború van. Sokak élete forog ebben a pillanatban is veszélyben, olyanoké, akiknek nincs más védelmük, mint a reménnyel táplált szeretet.
Háború van.
Gyilkos csaták a frontvonalban. Otthonaikból elüldözöttek a hátországban, akik közül sokan már sohasem térnek haza, hogy újjáépítsék lerombolt házaikat.
Háború van.
A hírek gyerekekről szólnak, akiket bombák, rakéták, aknák öltek meg. És olyanokról, akik feketébe öltözött anyáktól kérdezik: „hol van apa?”
…És mégis…
Karácsony közeleg.
Vannak, akik gyertyát gyújtanak, odahajolnak az elesettebbhez, megfogják a kezét, s az mondják: „ne félj, nem vagy egyedül”. Mert a születés csodája azt is üzeni: senki nem lehet, senki nincs egyedül.
Karácsony közeleg.
Vannak, akik elviszik az örömhírt, s olyanok is, akik azt kérik, „mondd el. Mondd még egyszer.” Nem azért, mert elsőre nem értették. Azért, mert olyan jó hallani.
Álmok világában járok.
Álmomban béke van. Az aknamezők virágba borult rétekké szelídültek. Az ég kék óceánjában fehér felhőszigetek lebbennek, s nem rakéta villan, hanem a nap sugarai szórnak aranyport vonuló madárseregre. A szirénák elnémultak. Valahonnan, nagyon messziről, az Örömóda futamait hozza a simogató szél.
Álmok világában járok.
Álmomban a mindenség a békét hirdeti, a születés bizonyosságát zengi…
