Mi ad lelkierőt a nehézségek idején? │KISZó-interjú

A munkácsi reformátusok megbirkóznak a háborús viszontagságokkal.

Az egykor igen aktív és befolyásos Munkácsi Református Egyházközség mára alaposan átalakult, ám a történelmi jelentőségét és azt a hagyatékot, amit őriz, nem lehet semmissé tenni. A közösség lehetőségéhez mérten igyekszik tevékeny gyülekezeti életet folytatni és reagálni az új kihívásokra is. Kétségekről és reményről, gondokról és tervekről beszélgettünk Gulácsy Dániel lelkipásztorral.

Simon Rita

– Milyen most a gyülekezeti élet Munkácson?

– A mostani helyzet elemzéséhez vissza kell mennünk a háború kezdetéig. Ugyanis az nagy törés volt a gyülekezet életében. Sok fiatal család költözött el, akik egyelőre nem tudnak hazatérni. Úgy vagyunk, ahogy a Szózat mondja: „megfogyva bár, de törve nem”. Megbecsüljük azokat, akik itt maradtak. Főleg idősekről van most szó. A nyugdíjasok segélyezésére, az énekkar szolgálatára nagy hangsúlyt fektetünk. Az itt maradt emberek nem csüggednek, hanem a maguk módján igyekeznek a tőlük telhető módon a legtöbbet megtenni a közösségért, a gyülekezetért is. Mi is igyekszünk olyan programokat megvalósítani, amelyek a közösség építését szolgálják.

Ilyen alkalom például az, ami nem minden református gyülekezetben van Kárpátalján: a vasárnapi istentisztelet utáni szeretetvendégség.

Beinvitáljuk az embereket a gyülekezeti termünkbe egy kis kávézásra, beszélgetésre. Munkácson nagyon elszigetelten élnek a magyarok, van olyan utca, ahol mindössze egyetlen magyar él, és nagyon ritkán beszélgetnek az anyanyelvükön a hétköznapokban. Ezért ezek a vasárnapi alkalmak meg a városban rendezett egyéb kulturális események, például a Munkácsy Mihály Magyar Házban, egy-egy szigetet jelentenek, ahol a munkácsi magyar ápolhatja az anyanyelvét. Úgy látom, megbecsülik az emberek ezeket a közösségi alkalmakat és az itthon maradtak még összetartóbbak lettek.

– Sokan vándoroltak ki?

– A statisztikáinkat tekintve eléggé elszomorító a gyülekezet, meg úgy összességében a munkácsi magyarság helyzete is. Jelenleg a közösségünknek 330 egyházfenntartó tagja van. Ez a háború óta nem igazán változott, mivel sokan még Magyarországról is hazaküldik erre a pénzt. A templomba járók számán viszont látszik az, hogy megfogyatkoztunk, és hiányzik a fiatal nemzedék. Ennek ellenére nem drasztikus a helyzet, ugyanis akadtak, akik a háború óta kezdtek templomba járni.

Mostanában a hétközi alkalmainkon húsz-harminc ember, a vasárnapi istentiszteleteken nagyjából 100-120 fő van jelen.

Ez az elvándorlás mértékéhez képest nagyon jó arány. Megmutatja, hogy a közösségnek fontos az Istennel és az egymással való találkozás is.

– Mivel szolgálnak még a gyülekezetben?

– Vannak bibliaóráink, és az egyik presbiterünk külön is tart ilyen alkalmat az otthonában. A gyülekezetünknek többféle olyan külsős missziója van, amellyel próbálunk nemcsak a sajátjainknak, hanem másoknak is segíteni. Ilyen a roma misszió. A cigánytáborban a templom mellett nyílt egy egyházi óvodánk is a magyar kormány támogatásával. Emellett működik a Bóbita Lelkigondozó és Gyermekfejlesztő Központ, ahol a munkatársak a gyermekek testi-lelki és szellemi fejlődését segítik szakmai tudással és odafigyeléssel. Sokan nem csak Munkácsról, hanem a környékről is igénybe veszik a szolgáltatásainkat. Bár tőlünk függetlenül üzemel, de hozzánk tartozik a Keresztény Egészségügyi Központ is itt, az utca másik oldalán. Ez is egy fontos misszió, mert nem csak orvosi kezelést nyújtanak a betegek számára, hanem lelki biztatást is kapnak a páciensek.

Működik a diakóniai szolgálat is. Nagyjából 40 idős, egyedül élő rászorulónak adunk élelmiszercsomagot havonta.

A hideg hónapokban tűzifa-támogatással is segítjük a nehéz helyzetben lévőket. Amikor a németországi testvérgyülekezeteinktől kapunk gyógyszeradományt, akkor ezzel is támogatjuk az időseket, mert tudjuk, mekkora kiadás lenne ez nekik. A karitatív tevékenységek szükségessége a háború kezdete óta megtriplázódott. Sokkal több a rászoruló. A nyugdíjasaink sokkal nehezebben élnek meg a nagy infláció miatt. Ha ez nem lenne elég, még azokban is tartani kell a lelket, Isten Igéjének segítségével, akik félnek a jövőtől, nem tudják, hogy meddig bírják még a pszichés nyomást, amit a háború okoz.

– Önök hogy bírják a terhelést?

– Hála Istennek ott, ahol nagy a szükség, a segítség is megnövekszik. Azt tapasztaltuk, hogy azok a külföldi támogatóink, testvérgyülekezeteink, melyekkel korábban is kapcsolatban voltunk, nagymértékben aktivizálták magukat a háború hírére. Amikor tehettük, segítettünk a városban lévő menekültközpontnak is, matracokat küldtünk a katonáknak, tehát próbáltunk nem csak a gyülekezeti tagjainknak segíteni, hanem azokra is gondoltunk, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak mint mi.

– Említette a lelki támogatást. Azoknak a száma is megnövekedett, akik efféle táplálékért jönnek? Nekik mivel tudnak segíteni?

– E téren mi, reformátusok, nagyon szégyenlősek vagyunk. Ritkán merünk odamenni egy-egy lelkipásztorhoz, hogy beszélgessünk vele, pedig szerintem egyetlen pap sem zárkózik el ettől. Sőt, felesküdtünk a lelkigondozói titoktartásra.

Megfigyelhető, hogy az embereknek lenne igényük a beszélgetésre, de valahogy szégyellik bevallani, hogy vannak problémáik, kérdéseik, és nagyon sokszor nem is egyenesen a lelkészhez fordulnak, hanem inkább a gyülekezetben egy megbízható baráthoz, rokonhoz, ismerőshöz, akiről úgy gondolják, van hite és jó tanácsot tudna adni.

De sokszor nem is a tanácsadás a lényeg, hanem az, hogy meghallgassuk az embereket, és komolyan vegyük a problémáikat. Ne tudjuk le őket egy-egy sablonos válasszal. A nehézségek idején felértékelődik a közösség ereje. Valahogy meg kellene értetni az emberekkel, hogy a közösség megtartó erő, ahol együtt lehet mosolyogni, nevetni, de akár sírni is.

– Nagy örökséggel rendelkeznek. Száz évvel ezelőtt az újonnan megalakult Kárpátaljai Református Egyházkerület első püspöke, Bertók Béla is munkácsi lelkész volt. Ön pedig Gulácsy Lajos püspök unokájaként vezeti a gyülekezetet.

– A munkácsi gyülekezet száz évvel ezelőtt nagyon aktív és nagyon befolyásos volt. Esperesek, püspökök is kikerültek ebből a gyülekezetből. Kissé szomorú látni, hogy a közösségnek ez a fajta aktivitása sajnos a létszámmal együtt lecsökkent. Másrészt viszont próbálunk méltóképpen megemlékezni elődeinkről. Az idén például rendbe szedtük Bertók Béla püspök sírját, illetve egy emléktáblát is helyeztünk a templomunk falára. Ő egyébként rokonom is messziről, a dédnagymamám Bertók-lány volt. Ha pedig nagyapám örökségére gondolok, akkor szintén aktív munkásság rajzolódik ki előttem. Még kicsi voltam, amikor ő tevékenykedett, de az igehirdetéseire és azok egyszerűségére a mai napig emlékszem. Tudom, hogy bárki kérte, az utolsó pár cipőjét is odaadta, és nem gondolkodott azon, hogy neki lesz-e mit felhúzni. Unokaként nekem ez az időszak viszont inkább abból a szempontból maradandó, hogy sosem láttam őt.

Emlékszem, amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy nagyapa, lesz-e időd mesét olvasni nekem, ha már nem leszel püspök, azt mondta, persze. Csak, amire lemondott a pozíciójáról, addigra én megnőttem, és már nem voltam olyan „mesélős időszakomban”.

Nagyon szeretett minket, és félre tudta tenni a munkát, ha kellett, viszont rendkívül lefoglalták a teendők, nagyon keveset volt otthon. Ezt megjegyeztem tanulságként, igyekszem odafigyelni a feleségemre és a két kislányunkra. De a lelkipásztor munkája kicsit olyan, mint a tűzoltóé: ha hívnak, menni kell. Legyen szó temetésről, beteglátogatásról, vagy csak ha nincs kinek elvinnie egy doboz ételt. Rugalmasnak kell lennem.

– Hogy látja, 100 év után a református egyháznak szüksége van-e megújulásra?

– Mindenképpen szükség van vélemény- és életforma-változtatásra, ugyanis a reformáció egyik alaptétele az állandó megújulást hangoztatja. Tehát a református egyháznak soha nem szabad megkövültté változnia, hanem mindig is az adott kor kihívásai szerint kell hirdetnie az Igét. Az alap, a Biblia nem változik, és nem is szabad a kor divatja szerint változtatnunk az üzenetünket, de reagálnunk kell a kihívásokra, amikkel szembenézünk. Egy egyszerű példa, hogy nálunk szükségessé vált az ukrán misszió, amire lehet, hogy 20-30, vagy 100 évvel ezelőtt nem is gondoltak volna. Most viszont kell. A jövőben nyitottaknak kell lennünk az ukrán nyelvűek felé is.

Meg kell erősítenünk az ukrán missziót, ugyanis nagyon sok olyan református család van, amelyek tagjai már nem beszélik az anyanyelvünket, de érdeklődőek, eljönnek az istentiszteleteinkre.

Minden vasárnapi istentiszteletet szinkron tolmácsolunk speciális fülhallgató berendezések segítségével. Ezt a jövőben szeretnénk kibővíteni, mert nem szabad csak a magyar nyelvre korlátozni a reformáció tanait. A református egyház mindig a nép nyelvén szólt, és hogyha a nép nyelve Munkácson már többségében az ukrán, akkor nekünk nyitottaknak kell lenni erre is. Nem csak a városi gyülekezetek megújulására van igény, hanem minden helyen ezt kellene tenni. Mert ha nem tudunk megújulni az Igében, és az életünk sem újul meg, akkor befásult, gépies dologgá válik a vallásgyakorlat. És ez senkinek sem ad lelkierőt a nehéz időkben. De talán éppen ezért is engedi meg az Isten ezeket a válságokat, hogy ilyenkor visszatérjünk és merítsünk azokból a kincsekből, amiket Ő adott nekünk.

– Advent van. Ön és a gyülekezet hogyan készülnek az ünnepre?

– Az istentiszteleteken egy-egy gyermek szokott verset mondani, majd meggyújtjuk az aktuális gyertyát. Karácsonykor általában kisebb gyermekszereppel köszöntjük a gyülekezetet. A felnőtt énekkarunk mindig fellép, de most jó lenne, ha a gyerekek is énekelnének. Nagyon kevesen vannak, de próbálunk velük egy kis betlehemes szerepet is megvalósítani. Most úgy érzem, még jobban felértékelődik az Úr Jézus érkezése. Mostanában örülünk mindenkinek, aki meglátogat minket, akár Magyarországról, akár máshonnan érkezik. Örülünk, hogy be meri vállalni, hogy eljön ide. Ezért úgy gondolom, most különösképpen örülhetünk annak, hogy az Úr Jézus is eljött, és Szentlelke által ma is eljön hozzánk.