A fiatal nőnek sérülése után megjelent halott nagyapja
Néhány hete találtam egy megrázó történetet a legnagyobb közösségi oldalon. A poszt egy 22 éves magyar gyökerű kárpátaljai lányról szólt. Antónia szerződéses katonaként szolgált, amikor 2022. február 24-én kitört az orosz–ukrán háború. A fiatal lányt az elsők között vezényelték az ország keleti részébe, a harci cselekmények övezetébe. 2022 májusában Doneck régióban közvetlen rakétatalálat érte az épületet, ahol tartózkodott. A támadásban öt bajtársa vesztette életét. A csodával határos módon ő túlélte. A romok alól emelték ki – több száz kilós betontömbök temették maguk alá. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba, útközben, a mentőben többször eszméletét vesztette. A fejét több helyen össze kellett varrni, emiatt a hosszú fekete haját is leborotválták. Eltört a karja, a lábán és a hátán zúzódásokat szenvedett.
Szabó Sándor
Teljesen kiábrándult a hadseregből
Az elkeseredett hangvételű, segítségkérő bejegyzés szerint három hónappal a történtek után úgy ítélték meg, hogy Antónia korlátozottan ugyan, de alkalmas a katonai szolgálatra és rehabilitáció helyett más, hozzá hasonló sebesülésből lábadozó – harcolni nem képes – katonával egyetemben Ternopil megyébe vezényelték. Egy kis településen állomásozó egységhez került, ahol esély sincs a megfelelő orvosi ellátásra a poszttraumásstressz-szindrómával (PTSD) diagnosztizált katona számára. A teljes felépülése érdekében Antónia két újabb műtéten esett át az elmúlt hónapokban. Egy kijevi klinikán a hátát operálták, valamint repeszeket távolítottak el a fejéből. A fizikai sérülések már beforrtak, de a lelki sebek még most sem gyógyultak be.
A fiatal lány kálváriája itt nem ért véget, ugyanis hónapok óta a parancsnokok asztalán hever és jóváhagyásra vár a folyamodványa, amelyben azt kéri, hogy Kárpátalján állomásozó egységhez vezényeljék át. De az illetékesek Antónia III. kategóriájú rokkantsága ellenére arra sincsenek tekintettel, hogy öccse gyermekbénulásban szenved, férje pedig rokkant háborús veterán. A bejegyzésből érződik, hogy a lány, aki egykoron katonai karrierről álmodott, kálváriája okán mostanra teljesen kiábrándult a hadseregből. Nem egyedi esetről van szó, sok hasonló történetet lehet olvasni a világhálón, de az ukrán sajtó nem szívesen foglalkozik azokkal, akik fizikailag és lelkileg egyaránt meggyötörten, hitevesztetten, de élve térnek vissza a háború poklából.
A nagyjából 900 ezer aktív főt számláló ukrán seregben kicsivel több mint
45 ezer nő teljesít szolgálatot, közülük nagyjából 4 ezren vannak jelenleg is a harci cselekmények övezetében, egyszóval a fronton.
Összességében 2024 januárjában több mint 62 ezer nő tartozott az ukrán fegyveres erőkhöz, ez – a védelmi minisztérium médiaplatformjának adatai szerint – a katonák összlétszámának 7,3 százalékát jelenti. Összehasonlításképpen: 2014-ben a fegyveres erőkben a nők száma összesen 49 926 fő volt, ebből 16 557 fő volt katona. A „gyengébbik nem” képviselői közül a harci bevetésen részt vett státuszt eddig több mint 13 487-en kapták meg. De a számok mellett ne feledkezzünk meg az emberi sorsokról sem. Ezek nem csupán száraz statisztikai adatok, minden egyes szám mögött életek vannak, nem ritka, hogy tragédiák rejtőznek. Ilyen Macsó Antónia története is, amit, mint kiderült, a férje édesanyja, Ljudmilla Mandzics osztott meg Facebook-oldalán. A több mint tíz éve a hadsereget önkéntesként segítő asszony révén, hosszas egyeztetés után sikerült személyesen is találkoznom, beszélgetnem Antóniával, akit láthatóan
mélyen megviselt és meggyötört, amin keresztülment az utóbbi két évben.
Édesanyjával és anyósával érkezett, a találkozó előtt is ügyeket intéztek, kérelmeket fogalmaztak, járják a katonai hivatalokat, hogy igazságot szolgáltassanak Antóniának. Friss, örömteli fejleményt oszt meg az édesanyja, a rengeteg megpróbáltatás és fájdalom után Antónia teherbe esett és első gyermekét hordja a szíve alatt. Erre hivatkozva kérik a végleges leszerelését a hadseregből. Macsó Mária elmondta, rengeteg időt és ideget emésztett fel ez a harc, belefáradtak. Aggódik a lánya és most már a születendő unokája egészségéért, úgy gondolja, a lánya nem érdemli meg, hogy ilyen embertelen módon bánjanak vele.
Vonzotta a katonai pálya
A 22 éves, apai ágon magyar származású lány Fancsikán nőtt fel. A családban csak Anitának becézik, arra kért, így szólítsam én is. A helyi magyar óvodába járt, majd ukrán tannyelvű iskolában tanult, de magyar gyökerei arra sarkallták, hogy jobban elsajátítsa e nyelvet, ezért
fakultatív foglalkozás keretében magyar órákra járt,
majd Ungváron jogi tanulmányokat folytatott. Miután 2021-ben megkapta a végzettséget jelentő oklevelet, mivel mindig is vonzotta a katonai pálya, Nagyszőlősön jelentkezett jogi asszisztensnek az itt állomásozó katonai alakulathoz. De itt nem volt betöltetlen poszt, így az egyik ungvári laktanyában ajánlottak fel neki állást.
– Húszéves voltam, amikor aláírtam a hároméves szerződésemet – mondja, hozzátéve, hogy szerette, élvezte a munkáját. – A katonai pálya valószínűleg azért is vonzott ennyire, mert édesapám külföldön dolgozott, így akartam pótolni az atyai gondoskodást, ami egész gyermekkoromban hiányzott. Ott hirtelen rengeteg apukám lett. 2022 telén átvezényeltek a 101. kárpátaljai önálló területvédelmi dandárhoz, ami akkor alakult. Az ellátásért felelős logisztikai egységhez kerültem, ahol gyakorlatilag raktáros voltam. Én adtam ki a felszereléseket a katonáknak, azzal nyugtattam magam, hogy ezzel teljesítem állampolgári kötelességemet.
Antónia 2022. február 24-én, amikor a háború elkezdődött, otthon volt betegszabadságon. Még aznap reggel buszra ült és Ungvárra utazott. A húsvéti ünnepekre eltávot kapott, de húsvét szombatján a késő esti órákban felhívta a parancsnoka és közölte vele, hogy egy óra múlva sorakozót rendeltek el és mindenképp legyen jelen. 40 perc alatt a megyeszékhelyen volt, hajnalban még hazaengedték, de másnap már bent kellett maradnia. Ugyanis megérkezett a parancs, hogy az egységeket Kelet-Ukrajnába vezénylik.
– Négyen teljesítettünk szolgálatot a raktárban, folyamatosan jöttek harmincas csoportokban a katonák, mindenkit el kellett látnunk felszereléssel, saját magunkra nem volt időnk
– emlékezik vissza azokra a napokra. – A nők is férfi egyenruhát kaptak, mert nem volt más. De a nők megoldották, beszegtek, bevarrtak belőle ahol lógott vagy hosszú volt. Másnap már úton voltam Odessza irányába, holott fegyvert a szerződésem aláírása után a 2 hónapos alapkiképzésen fogtam utoljára a kezemben. De én nem harcolni mentem, fegyvert sem kaptam, a felszerelések kiadásáért feleltem, amit egyébként már itt ki kellett volna osztani a katonáknak, de nem volt mit. Nekem is folyamatosan viselnem kellett a hadsereg, 15 kilós golyóálló mellényét, amit férfiakra terveztek. Annak ellenére, hogy ez a mellény nem illeszkedik a nők felsőtestére, nekünk is kötelező ezt viselnünk. De a hadseregben nincsenek nők és férfiak, csak bajtársak.
Antónia nem mondta el a szüleinek hová vezényelték, ők úgy tudták, hogy Lembergben van továbbképzésen, nem akarta, hogy aggódjanak érte. Az ország keleti végében, a Doneck megyei Konsztatinivkában, néhány tíz kilométerre a fronttól nem fogadták őket kitörő örömmel. Elmesélte, hogy be szeretett volna kérezkedni egy helyi lakoshoz a mosdóba, amire az a válasz érkezett orosz nyelven:
„menj a bokrokba, végezd ott el a dolgod, ki hívott titeket ide?!”.
A hadsereg egyik központi lerakatából szállították a felszereléseket, közben a helyi iskolában szállásolták el őket. Nem voltunk messze a fronttól, éjszakánkét lehetett látni a becsapódó tüzérségi lövedékek villanásait és a robbanások zaját. De egy percig sem éreztem félelmet.
Még mindig nehezen beszél arról a napról, amikor megsebesült
– Aznap reggel egyik katonaismerősöm, akivel az első helyemen szolgáltam, felhívott, hogy a közelben van, meglátogat, menjek ki hozzá – eleveníti fel azt a szörnyű napot. – Korán reggel volt, nehéz volt kikelnem az ágyból, de erőt vettem magamon és elindultam kifelé az épületből. Ebben a pillanatban
egy éles, süvítő hangra lettem figyelmes, amit néhány másodpercen belül egy robbanás követett, minden elsötétült.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem, körülöttem koromsötét volt és úgy éreztem, nem kapok levegőt, mintha valaki a mellkasomra tett volna egy hatalmas súlyt. Azt gondoltam, itt fogok meghalni, esélyem sincs a túlélésre. Bűntudatot éreztem, amiért nem mondtam el a szüleimnek, hol vagyok. Ekkor léptek zajára lettem figyelmes, meghallottam Ványa bácsi hangját, aki nem sokkal korábban hívott. Ő húzott ki a törmelékek alól.
A támadásban öten vesztették életüket. Antónia és még ketten csodával határos módon túlélték a rakétatámadást, de ő súlyos fejsérüléseket szenvedett. Mentővel szállították kórházba. Sok mindenre nem emlékszik, de az élénken él benne, hogy a mentőben megjelent előtte az évekkel korábban elhunyt nagyapja, aki megfogta a kezét és kérlelte, hogy tartsa nyitva a szemét, tartson ki. Most is nehezen tudja feldolgozni ezt az élményt.
– Az első emlékem, hogy egy kórházban a jéghideg műtőasztalon varrják a vérző fejemet
– meséli. – Egy óra múlva átszállítottak a dnyiprói katonai kórházba. Ekkor hívtam fel édesanyámat, hogy közöljem vele, mi történt. A hosszú fekete hajamat leborotválták, napokig nem mertem tükörbe nézni. Apukám ezek után gyakran énekelte nekem a Hosszú, fekete haj című mulatós slágert. Munkácsra egy sebesülteket szállító vonattal vittek át, szörnyű állapotok uralkodtak ott. Súlyos sérültek, kezüket és lábukat vesztett katonák feküdtek velem egy vagonban, szörnyű látvány volt, amit talán soha nem tudok elfelejteni. Elképesztő tiszteletlenség a sebesült katonákkal szemben az, hogy ilyen körülmények között szállítják őket, holott a hazájukért harcoltak. Nem kívánom senkinek, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amiben én voltam. A kívánságom, hogy minél hamarabb érjen véget a háború. Most már nyugodtan tudok aludni, az első hónapokban súlyos álmatlanság gyötört, pánikrohamaim voltak, a beregszászi elmegyógyintézetbe is beutaltak.
Képtelen voltam zárt, sötét helyiségben tartózkodni, csak nyitott ablaknál tudtam aludni.
Most már túl vagyok a nehezén, bár néha még előfordul, hogy dadogás tör rám. Mindezek a poszttraumásstressz-szindróma (PTSD) tünetei.
Az elhalasztott esküvő…
Antóniának 2022 nyarára ki volt tűzve az esküvője napja barátjával, Andrijjal, akivel az ungvári laktanyában ismerkedett meg. A történtek miatt el kellett halasztaniuk a menyegzőt. A férje 2014-ben megjárta a kelet-ukrajnai terrorellenes hadműveletek övezetét, ahol súlyos sérülést szenvedett, rokkant háborús veterán. Végül szeptemberben megtartották az esküvőt. Most a legnagyobb vágya, hogy végleg leszereljék, hogy békében nevelhesse fel születendő gyermekét.
– Ha nem így kezelik a helyzetemet, ahogy az történt, akkor talán elgondolkoztam volna azon, hogy visszatérjek, de mostanra elegem lett – mondja elcsukló hangon Antónia. – Semmilyen emberi tiszteletet nem tanúsítottak az irányomba. Most a családalapításra összpontosítunk…
Kapcsolódó:
Úgy döntött, nem ülhet otthon ölbe tett kézzel, miközben a fia a hadseregben szolgál │KISZó-riport
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
