A kígyósi borász az utódokat tartja a legnagyobb kincsének ● Kárpáti Igaz Szó

Ötvennégy éve együtt jóban, rosszban

Hogy kinek mi a jó bor, az teljesen szubjektív és személyes ízlés dolga. De abban talán egyetérthetünk, hogy ha fogyasztása közben megfogalmazódik bennünk a „kérek még!” érzés, akkor nem lehet rossz a felkínált nedű. Így jártunk mi is, amikor Nagy Sándor borházában kortyolgattuk az általa készített italt.

Magyar Tímea

Nagy Sándor neve nem ismeretlen a Beregszászi járásban, sőt annak határain túl sem. Hisz a kígyósi nyugdíjas nedűi méltóak arra, hogy akár víz helyett is hörpintgessünk belőlük. A borász szerint mértékkel fogyasztva a folyékony szőlő hozzájárul az egészségünkhöz is. Nem véletlen, hogy már az ókorban a vízhiány miatt is sokszor fogyasztották az emberek, így az az élet fenntarthatóságát szimbolizálta. Később be is bizonyosodott, hogy valóban jótékony hatással van az egészségre.

– Érdemes minden cseppjét, zamatát kiélvezni. Hatásos elixír – mondja meggyőződéssel Sándor, aki az Ungvári járási Palágykomorócon született. Akkor került el otthonról, amikor megnősült.

– Arhangelszkben teljesítettem katonai szolgálatot, és amikor hazajöttem szabadságra, elmentem szétnézni Beregszászba, aztán megtaláltam Kígyóst és egy kis segítséggel megismerkedtem a későbbi feleségem családjával. Visszamentem a seregbe, de miután leszereltem, szenteste már megint Kígyóson voltam, odahúzott a szívem, és a következő nyáron, 1969 augusztusában meg is esküdtünk Magdussal. Ötvennégy éve vagyunk együtt jóban, rosszban. Két gyermekünk született: Marica és Attila. A lányom a családjával Magyarországon él majd harminc éve, a fiúunokám, aki szintén ott él, 32 éves, a dédunokám most nyolc hónapos. A fiam Kígyós elöljárója jó tizenhat éve – mesél a családjáról az idős ember.

Kiderül, először az ungvári személyforgalmi vállalatnál dolgozott szerelőként. Majd, miután Kígyósra költözött, beállt a nagyberegi kolhoz szerelőműhelyébe. Ezután következett a téglagyár. Somolyogva mondja, hogy többször is megpróbálták beléptetni a pártba, de mindig sikertelenül. Viszont ez volt a kerékkötője az előmenetelének. Otthagyta a gyárat, farmvezető, majd beszerző volt. 1991-ben, a Szovjetunió széthullásakor a kolhoz is felbomlott, így ő belevágott a szőlészkedésbe.

– Már volt fél hektár lugasom. Mivel vagyonjegybe kiadták a földeket, mi is igényeltünk. Az asszony először nem akarta, de úgy voltam vele, hogy mindig meghallgattam, de azt csináltam, amit jónak láttam. Idővel ő is nagyon megszerette a szőlészetet, bár sose vallaná be. Laboránsként dolgozott Nagyberegen. Még kicsi volt a fiúunokánk, mivel szülei Magyarországon dolgoztak, délig én, délután a feleségem pesztrálta, vittük magunkkal a szőlőbe is. Nem sokat értettem a tőkékhez, de lassanként beletanultam. És valamit jól csinálhattam, mert volt olyan ungvári borfesztivál, ahonnan nyolc díjat hoztam el, négy aranyat, két második meg két harmadik helyet. De egy Szerbiai szemléről is négy díjjal tértem haza – mondja kis büszkeséggel a hangjában.

Sándor nyolcfajta tiszta bort készít. Keverve, vagy ahogy ő mondja, házasítva, tizennyolc-tizenkilenc fajtát.

– Az igazat megvallva, a tiszta bort nem is annyira kedvelik az emberek. Erre akkor jöttem rá, amikor részt vettem egy komlói borfesztiválon. Amikor mondtam, hogy megkóstolnék egy pohár egy-két éves Cabernetet vagy Merlót a hordóból, azt a választ kaptam, hogy olyan nincs. Minden bor palackozva, derítve, kezelve volt. Semmi hasonlót nem találtam a mi nedűink és az övék között. Sajnos ma már ez a tendencia Kárpátalján is. Hogy miért nem állok be a sorba? Ha egyszer így ismernek és így is elismernek, akkor miért váltsak? Az én vevőköröm az általam készített, „kisüzemi” bort kedveli. Pedig a kisebbik lányunokám, Mariann – a nagyobbik, Orsi kint van Hollandiában – aki úgy néz ki, hogy az én nyomdokaimba fog lépni, kínoz. Rendkívüli érzéke van a szőlőhöz. Amikor nem láttam, hogy bárki is a nyomdokaimba lépne, már elment a kedvem az egésztől. Hetvenhét éves vagyok, nem olyan könnyű ám egyedül körbejárni a szőlőt, elkészíteni a nedűt, amíg az asztalra kerül. De mióta Mariann segít, visszatért az energiám. Még tanul a beregszászi főiskolán nemzetközi kapcsolatok szakon, de minden szabad idejét velem tölti – ismeri el mosolyogva a hajlott korú férfi.

Két éve nincs termése, jobban mondva olyan rossz, hogy kifőzte pálinkának, vált át panaszra, mert rossz szőlőből nem lehet ám jó bort készíteni. Nem volt jó az időjárás, két éve egy permetezés tönkretette az egész birtokát. Annak a súlyát nyögi. Ötven-hatvan tőkéje teljesen kipusztult. Most szerzett be Magyarországon százötven gyökerest, hogy pótolni tudja.

Kilenc éve gondolt egyet és a régi csűr helyén épített egy borházat az udvarán. A bornak, cégér kell!

– Ha valaki megkóstolná a boromat, csak nem fogom az utcán kínálni! A pincébe se vihetem le az embereket, van, hogy nagyobb esők után félig telik vízzel. Ezért felhúztuk ezt a borházat. Akár ötven ember is kényelmesen elfér benne. De turistákat csak vagy háromszor fogadtam benne. Soha nem gondoltam volna, de több kárt csináltak, mint hasznot. Feljöttek az udvarra, mindent letapostak, letördelték a virágokat, leszaggatták a félig érett fürtöket az udvaron a tőkékről. Ők kérdezősködni, inni meg fényképezkedni jöttek. Kiengedték a ketrecből a fiam nyulait… Beláttam, hogy nekem ehhez nincs türelmem. Azóta csak kisebb társaságokat fogadok és rendelésre szállítok. De minden reggel benézek ide…

Amikor a kedvenc boráról kérdezzük, azt mondja, a „jó bort szereti”. Legyen az Cuvée vagy Golubok, csak tiszta legyen. Az illatos fajtákat nem kedveli.

Sándor napjai nem unalmasak, a szőlő mindig ad elfoglaltságot, és a háztáji is nagy, akad tennivaló. Legfeljebb télen nem találja a helyét, amikor pihenni kellene egy kicsit. Ugyan a lovakat, a sertéseket el kell látni akkor is, de tavasztól őszig érzi magát igazán elemében. Hajnalban kel, megeteti az állatokat, kitakarítja az ólakat, megfeji a tehenet. Ezután, még a nagy forróság előtt kimegy a szőlőbe a kígyósi hegyoldalba, és elvégzi az aktuális munkákat. A metszést, a fürtválogatást nem bízná senkire. Mert a jó szőlőnek nem az kell, hogy sok, hanem hogy jó minőségű legyen. A sokat úgysem tudják eladni, a jót inkább, magyarázza. Amikor már magasan jár a nap az égen, hazatér, ott várja a kert, a fólia. Magdusé a zöldség, övé a krumpli. Kivárja a legforróbb időt, majd a késő délutáni órákban még egyszer kilátogat a hegyre.

– Az udvart is le kell seperni minden reggel, soha nem tudhatom, ki tér be aznap hozzánk. Aki Nagy Sándortól vesz bort, az tudja, hogy nem holmi pancsolt lőrét kap – biztosít róla.

Azt élvezi, ha értékelik a munkáját, ha megdicsérik a hegyoldalon érlelt nedűjét. Ez élteti a református hívő embert. Csak a jó Istentől fél.

– Igyekszek nem csinálni rosszat, azzal már jót csináltam. Így élek

– mondja. – Az emberek? Sokat változtak. A politika is családokat képes szétszakítani – mondja elgondolkodva.

Az idős ember és párja az interneten keresztül tartja a kapcsolatot külföldre szakadt családtagjaival. Minden este beszélgetnek. Várják a hírt a kis dédunokáról. Sándor ezt tartja a legnagyobb vagyonának, az utódokat.

Az egyértelmű, hogy ki a főnök a gazdaságban. De hogy ki hordja a nadrágot a házban, arra nevetve válaszolja, kétség sem férhet hozzá, hogy a felesége. A konyha a neje felségterülete. Magdus sajtot is készít, amit a borhoz kínálnak. Egyszerre több is ott lóg sorban a pincében, érlelődik. Vicces, de Magdus hiába borász feleség, egy korty bort sem iszik. Pedig amikor Sándor női borok édességét állítja be, Vermouthot, Trojandát, Cherry Brandyt készít, jó lenne, ha megízlelné egy „illetékes”, mert az édes, nem az ő világa. Így aztán Mariann, Attila felesége meg a szomszédasszony a kóstoló, árulja el nekünk.

Búcsúzóban a házigazda bevezet bennünket féltve őrzött birodalmába, a pincébe. Közben neje is csatlakozik hozzánk, sokáig ecseteli, milyen rossz, hogy nincs együtt a család. Közben az udvaron hancúrozó két kölyökkutya barátsága jeléül össze-vissza nyalja a kezünket. Az éppen kikelt csibéit terelgető kotlós már nem annyira barátságos, védelmezően terjeszti ki szárnyait apró kis csirkéire, mintha meg szeretné óvni tőlünk őket. Amikor elköszönünk a szépkorú házaspártól, aki szívélyesen borral, sajttal, füstölt kolbásszal kínál, az az érzésünk, mintha régi ismerősöktől búcsúznánk…

Varga Brigitta felvételei