A halál az élet természetes velejárójának tűnik mindaddig, amíg valaki olyat nem veszítünk el, aki nélkül a mindennapok már soha többé nem lehetnek ugyanolyanok, mint korábban…
Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika – tartja a mondás. S míg a frontról nap mint nap érkező halálhírek már csak statisztikák, addig a családtag eltávozása igazi tragédia.
Bár konkrét adatok nincsenek, becslések szerint több tízezerre tehető a háborúban elhunyt vagy sebesülést szerző ukrán katonák száma, és több ezer civil, gyermek is életét vesztette. Megdöbbentő. És még nincs vége. Ha pusztán humanitárius szemmel nézzük, elborzadunk, és azonnal a vérontás befejezését követeljük!
Mert adhatnak 100 ezer hrivnya segélyt – feltéve ha nem nyilvánítják eltűntnek a katonát – azoknak a családoknak, amelyeknek valamelyik tagja életét veszítette a harcokban, az anyagiak nem pótolják az életet. Kaphat posztomusz kitüntetést, az utódokat a cím nem öleli át, nem enyhíti a gyászt. Lassan már nincs olyan család az országban, amely ne gyászolna.
S ha ez még nem lenne elég, nem keserítené meg roppant mód a lelkeket, ott vannak azok a tragédiák is, amelyek köztünk, a hátországban történnek, az élet értékét és az idő múlását kegyetlenül jelezve. A fájdalom minden esetben ugyanolyan elviselhetetlen.
Elfogy a tüdőből a levegő, kiüresedik az agy, meghasad a szív. Elment. Nincs többé. (Mindez most szerkesztőségünkre is érvényes, hisz tisztelt, szeretett munkatársunkat gyászoljuk. Próbáljuk felfogni a felfoghatatlant.) Kedves arcát, szeretetteljes hangját nem látjuk, nem halljuk többé. Ha tudtuk volna, hogy az az utolsó ölelés, erősebben szorítjuk, hangosan kimondjuk, hogy milyen sokat jelent nekünk! S habár pótolhatatlan emberek nincsenek, ő mégis egy volt azok közül, akinek a szívünkben elfoglalt megkülönböztetett helyét nem pótolhatja senki más. Könnyekkel küszködve, csendben gyászolva próbáljuk feldolgozni a feldolgozhatatlant: szerettünk megtért Teremtőjéhez.
