Dr. Berghauer-Olasz Emőke: „…kitartó nőnek tartom magam”

Határozott, céltudatos, egyúttal kedves és intelligens. Hivatását szívvel-lélekkel végzi, fontos számára, hogy szakmai tudását felhasználva segítsen embertársain. Meggyőződése, hogy neki és családjának itt, szülőföldjükön van dolguk, hiszen nagy igazság, hogy a kő marad. Rovatunk mai vendége dr. Berghauer-Olasz Emőke pszichológus, mentálhigiénés szakember, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docense.

Hegedűs Csilla

– Hol és hogy telt a gyermekkora?

– Nagyon mozgalmas gyermekkorom volt, a szüleim legidősebb gyerekeként láttam meg a napvilágot, később két húgom született. A mozgalmasság abban teljesedett ki, hogy rájuk is vigyáztam, de közben a barátaimmal is sokat játszottunk a szabadban, nyaranta sokszor sötétedésig. Máig szívesen emlékszem vissza azokra az évekre.

– Sokan mondják, hogy testvérek között óriási különbség is lehet. Önöknél is így van ez?

– Igen, mi hárman nagyon különbözőek vagyunk, hoztuk a szakirodalmi formát. Mivel én voltam a legidősebb, nekem kellett mindig példamutatóan viselkednem. Előbb az idősebb húgommal szemben, és amikor megszületett a második testvérem, ő volt az, aki úgy hozzám, mint a legkisebbhez egyformán tudott simulni, ezért sokszor egy összekötő kapocsként volt jelen az életünkben. Az viszont biztos, hogy a legfiatalabb húgom teljesen az ellentétem. Ő a tűz, én meg a víz vagyok. De nagyon jó dolog, hogy felnőtt korunkra megformálódott a mi hármas nővérségünk, kamaszkorunk végétől a legjobb barátnők vagyunk, mindig és mindenben számíthatunk egymásra.

– Tanulmányait hol kezdte és hol folytatta?

– Tősgyökeres beregszásziként az általános iskolát a városban fejeztem be, aztán kilencedik osztály után a Nagyberegi Református Líceumba nyertem felvételt és ott is érettségiztem.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy pszichológus lesz?

– Valahogy mindig megtaláltak az emberek a problémáikkal, mert szívesen beszélgettem velük az aktuális nehézségekről. Innen indult. Emellett a református líceumban lehetőségem nyílt hitoktatói tanúsítványt szerezni, így a református egyház berkein belül évekig a helyi iskolákban és óvodákban hitoktatóként foglalkoztam a gyerekekkel. Igazán megérintett ez a foglalatosság. Leginkább az volt izgalmas számomra, ahogyan az egyéni különbségek kifejeződtek, az a jellegzetes viselkedés, ahogy egy-egy családi háttér, mintázat megmutatkozott a gyerekeknél. Már akkor motoszkált bennem, hogy sokkal többet szeretnék erről tudni, mi rejtőzik egy-egy viselkedés mögött, mi van ott, mélyen, legbelül. Így jött a pszichológia iránti érdeklődésem. Ennek ellenére az első diplomámat a Rákóczi-főiskola angol-történelem szakán szereztem, érdeklődésemre és egyéni kérésemre pszichológiából írhattam szakdolgozatot. Akkoriban ez még csupán útkeresés volt, az idő múlásával ezt bővíthettem a Pécsi Tudományegyetemen. Ennek nemsokára húsz éve.

– Hazajött. Mi hozta vissza?

–Mindig itt tudtam magam elképzelni, igazi kárpátaljai magyarként tekintek magamra. Érdekes volt megélnem, amikor Pécsett azt mondták nekem, hogy milyen szépen beszélek magyarul. Erre azért rácsodálkoztam és hangsúlyoztam is, hogy én magyar vagyok. Arra viszont nagyon jó visszaemlékeznem, amikor szakmai mentorom, Kézdi professzor úr kiemelt a kurzustársaim előtt, és megdicsért, hogy egyetlen kárpátaljai magyarként minden órán részt veszek, míg sokan megengedik maguknak, hogy nem járnak be az órákra. Mindazt, amit itt, a Rákóczi-főiskolán tanultam – a szellemiséget, az identitásformáló erőt –, vittem magammal oda, s ez is erősen motivált a tanulásban.

– Évek óta a főiskolán tanít. Érdekli a mai fiatalokat mindaz, amit ön tud nekik átadni?

– Egyre inkább igen. Amióta ilyen nehéz időket élünk, azt vettem észre, a főiskolán is egyre több hallgatót foglalkoztat, hogy milyen tartalom lehet a dolgok mögött. Ahogy a tanítványaimmal is beszélgetek, sokakban megfogalmazódik, hogy majd ők is ebben az irányban szeretnének elindulni, s azt tanulni, hogyan segíthetnek embertársaiknak.

– Egy pszichológus a lélekre összpontosít. Ön elég erős, hogy nap mint nap erről a témáról beszélgessen?

–Inkább úgy fogalmaznék, hogy kitartó nőnek tartom magam. Amit célul tűztem ki, azt eddig mindig elértem, hála az Úrnak, ez támogató erő a hivatásom gyakorlása során is. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a Gondviselő nélkül semmi nem sikerült volna.

– Hogy áll a türelemmel?

– Ez a másik olyan tulajdonságom, amit igazán a magaménak tudhatok. Sokszor azt a visszajelzést kapom, hogy végtelen türelemmel rendelkezem. A gyerekeket nagyon szeretem, és sokszor, amikor azt látom, hogy a szülők olykor szinte kiborulnak gyermekeik viselkedése miatt, úgy érzem, az a határ nálam még nem érkezett el.

– Pontosság?

– A pontosság fontos számomra, ezt nyújtom és ezt várom el a környezetemtől is. Ha van egy megbeszélt időpont, fontos, hogy ne raboljuk egymás idejét, hanem figyeljünk arra, hogy a másik ideje éppen ugyanolyan fontos, mint a mienk.

– Szokott halogatni?

– Mivel egyre több a feladatom, a halogatást egyáltalán nem engedhetem meg magamnak.

– Hogyan tudja egyensúlyba hozni a főiskolai feladatokat az otthoni teendőkkel?

– Nem volt ez mindig egyszerű, sőt. Amikor például a doktori disszertációmat írtam, a családom egy kicsit hátrébb szorult. De hála Istennek a férjem személyében egy olyan társat kaptam ajándékul, aki mellettem állt, támogatott. Rengeteg házimunkát átvállalt, ami gyakran egy feleség, anya feladata lenne. Nélküle sok minden nem sikerült volna. Közben a lelkiismeretemmel is meg kellett vívnom, hogy előtérbe helyezem a tanulást a gyerekeimnél, de most, hogy már szinte felnőttként láthatom őket, hatalmas áldás, ahogyan viselkedtek gyerekkorukban. Csak egy példa. Egyszer egy nagyon komoly és nehéz dolgozatot kellett írnom, a kislányom csöndben odaült mellém, és a körülbelül 890 oldalas könyvet végtelen türelemmel végiglapozgatta. Számára az volt a lényeg, hogy mellettem lehessen. A fiammal egy kicsit másként történt ez, kisebb lévén ő mindig az ölembe vágyott, ezért sokszor úgy tanultam, hogy ő ott ült.

– Mint említette, a gyerekek mára felnőttek. Hol tanulnak?

– A lányunk 22 éves, és ha a Gondviselő megengedi, várhatóan idén diplomázik a Rákóczi-főiskola turizmus szakán. A fiunk első éves turizmus és nemzetközi kapcsolatok szakos hallgató, mindketten az édesapjuk nyomdokaiba léptek. Férjem a főiskola tudományos titkára és a földrajz és turizmus tanszék docense.

– Ha akad egy kis szabadideje, azt mivel tölti? Van hobbija?

– Nagyon szeretem a művészeteket, a szépirodalmat. Ha van lehetőségem, akkor olvasok egy jó könyvet, a zenét is szeretem, egyre inkább vonzódom a klasszikus művekhez. Szeretem a természetet, a túrázást. Régebben a férjemmel sokszor kirándultunk a hegyekbe, több olyan pontra is eljutottunk, amire korábban, huszonévesen nem is gondoltam volna. A hobbimnak mondhatom még a futást, amikor fellépek a futópadra, képes vagyok akár egy órán keresztül is futni. Ezután jól érzem magam, feltöltődök, a hétköznapok során felgyűlt stresszt ott le tudom vezetni.

– Családi, baráti szórakozás?

– Nagyon sokat jelentenek a barátok az életemben, ezekben az időkben még inkább. Emellett a testvéreimmel is mély kapcsolatot ápolunk. Ha van lehetőségünk arra, hogy egy hétvégét otthon töltsünk, akkor azt együtt tesszük, grillezünk, sütögetünk, beszélgetünk. Bízunk benne, hogy a nyár folyamán erre többször is sor kerülhet.

– Soha nem kérdeztem még pszichológustól, hogy jó emberismerőnek tartja-e magát…

– Vannak bizonyos jelek, amikre annak idején megtanítottak minket, hogy mikre érdemes figyelni a társas interakció kapcsán. Viszont ahhoz, hogy egészséges emberi kapcsolatban éljek, ezeket igyekszem valamelyest kizárni. Amikor valakivel beszélgetek, elsősorban nem mint pszichológus, hanem mint ember beszélek. Persze sok minden feltűnik: például, amikor valaki mosolyog rám, közben pedig további gesztusaiban érzékelhetően nem éppen a szimpátia jelei tükröződnek vissza.

– Hogy kezeli az ilyen helyzeteket?

– El lehet fogadni az embereket. Úgy gondolom, hogy az egész onnan indul, ha saját magammal megbarátkozom, és realizálom, elfogadom magamat, akkor a környezetemet is könnyebben fogom tudni ezután kezelni.

– Van olyan emberi tulajdonság, amit nem tud elfogadni?

– A hazugság. Ezt nagyon nehezen viselem. A gyerekeim is megtanulták, hogy jobb őszintének lenni, elmondani azt is, ha rossz fát tettek a tűzre. Mert, ha őszinték, bármit meg tudunk beszélni, hiszen lehet és szabad hibázni. Így harag nélkül mehet tovább az élet. Ezért a mai napig azt vallom, ha nehéz is, de mondjuk el az igazat, és csak úgy lépjünk tovább.

– Jelenlegi hogy telnek a napjai?

– Nagy örömömre ismét tanulok. Művészetterápiát Budapesten. Már régóta vágytam arra, hogy ezen a képzésen részt vehessek, azonban erre most adódott lehetőség. Egy hosszú elköteleződés ez számomra, hiszen most az első képzési évét fogom remélhetőleg sikeresen zárni. Ez a komplex művészeti terápia módszertana abban nyújt támogatást egy-egy segítő kapcsolatban, hogy miként lehet szavak nélkül különböző művészetterápiás technikákon keresztül (irodalom, zene, festés, agyagozás) kifejezni, kimunkálni az érzéseket, például a fájdalmat, bánatot, örömet és boldogságot.

– Harmadik éve tart a háború. Ön szerint az emberek nagyon megváltoztak ez idő alatt?

– Nagyon sok a szorongásos, distressz tüneteket mutató ember a környezetünkben. Sokan keresnek meg azzal kapcsolatban, hogy például gyermekük tanulmányi eredménye romlik, a viselkedésében változás mutatkozik, pszichoszomatikus panaszok jelentkezését említik, türelmetlenebbek egymással az emberek. Ez, mondanom sem kell, számos esetben a bizonytalanság érzéséből fakad, sokan azt látják, a tartósan nyomasztó helyzetben nincs mibe kapaszkodni, és ebből különböző testi zavarok is előjöhetnek. A Kárpátaljai Magyar Mentálhigiénés Társaság elnökeként is igyekszem segíteni. Több olyan programra pályáztunk, amikor óvodákat látogatunk színházi interaktív-nevelő, mesefeldolgozással, iskolákat keresünk fel erőszak-megelőző, osztályközösséget támogató programmal. Jelenleg az egyedül maradt szülőknek tervezett programunk zajlik, ahol a megküzdési stratégiákat vesszük át az édesanyákkal. Az önismereti kérdéseken túl gyakorlati útmutatást nyújtunk arra, hogyan lehet túlélni, mit lehet tenni, hogy ne mélyüljön a rossz közérzet. A túlélés a célunk, s közben megvalósítjuk a ránk bízott feladatokat.

Kedvencek:

étel: sült krumpli

ital: víz

állat: kutya

zene: Bach művei

növény: örökzöldek

gyümölcs: alma

évszak: tavasz

napszak: éjszaka

könyv: Márai Sándor könyvei

szín: kék

erényének tartott tulajdonsága: türelmes

negatív vonása: makacs