Lendületes, kreatív és lelkiismeretes. A folytonos fejlődés híve. Azzal foglalkozik, amire mindig is vágyott. A magyar népművészeti értékek továbbadása számára kiemelt fontosságú. A családja a legnagyobb támasza. Meggyőződése, hogy Isten vezérli minden lépésünket. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Illár Viktória, a palágykomoróci kultúrház vezetője.
Varga Brigitta
– Mi az első emléke?
– Tiszaújhelyen születtem. Kisgyerekként a nagymamám az egyik szenteste elvitt a tiszaújlaki római katolikus templomba betlehemi játékokat nézni. Mivel református vagyok, korábban még nem láttam hasonlót, így számomra ez nagyon különleges élmény volt, teljesen ámulatba ejtett a templom díszítettsége, a gyerekek játéka. Akkor a nagymamám azt mondta nekem: milyen szép menyasszony lennél, úgy szeretnélek látni majd itt hófehér ruhában végigvonulni az oltárhoz. Sajnos őt még azelőtt elvesztettük, mielőtt férjhez mentem. A párom római katolikus, így végül teljesült a vágya, s 18 évvel ezelőtt ebben a templomban keltünk egybe. Azóta Kisszelmencen élek a férjemmel, akivel két fiúgyermeket nevelünk.
– Mi szeretett volna lenni gyerekként?
– Táncos. Régen a kultúrházban nagy divat volt a tátika. Én mindig Szandit alakítottam, még egy piros barett sapkám is volt. Amikor megnyílt a művészeti iskola Tiszaújhelyen, engem is beírattak. Itt balettet, néptáncot tanultam. Az általános iskola elvégzése után egy nagyszőlősi szakiskolában folytattam a tanulást. Pincér képesítést szereztem. Ám hamar rájöttem, hogy nem ez az, amivel foglalkozni szeretnék a későbbiekben. Kis idő elteltével felkértek arra, hogy tanítsam a gyerekeket táncra a tiszaújhelyi zeneiskolában. Ennek leírhatatlanul örültem, s tizennyolc évesen már munkába is álltam. Az egyik zárókoncertünkön jelen volt az ungvári művészeti koledzs igazgatója is, aki javasolta, hogy felvételizzek intézményükbe. Nem is gondolkodtam ezen sokáig, így 2003-ban, sikeres feltételi vizsgák után, Ungváron folytattam az ismeretszerzést előbb a koledzsben, majd 2006 szeptemberétől a Kijevi Kulturális és Művészeti Egyetem ungvári fiókintézetében szereztem koreográfus diplomát.
– Hol helyezkedett el?
– A Tarnóci Művészeti Iskolában koreográfusként. Mikor a palágykomoróci magyar hagyományőrző társaság vezetője lemondott, felajánlották, hogy vegyem át a helyét. Közben a helybéliek kérték, hogy tanítsam a gyerekeket is táncra, zenére. Eleinte ezért nem kaptam fizetést, teljesen önkéntesen végeztem, de nem is bántam ezt, mert nagyon élveztem. Később a falubeliek azzal kerestek meg, hogy a kultúrház üres, töltsük meg gyerekzsivajjal, legyen újra élettel teli. Végül 2010. május 21-én beadtam a felmondásom a tarnóci zeneiskolában, és azóta itt dolgozom.
– Tizennégy éve vezeti a palágykomoróci kultúrházat. Hosszú idő, miből töltekezik?
– A gyerekekből. A munkám eredménye a színpadon mutatkozik meg. Nem mindig tökéletes az összkép, hisz én magam sem vagyok az, olykor-olykor becsúszik egy hiba. Látni azonban, hogy a gyerekek és a szülők mennyire élvezik az előadást, s ez engem elégedettséggel tölt el. A kultúrházban énekre, táncra, helyes színpadi jelenlétre, etikettre, szépkiejtésre, szavalásra tanítom a kicsiket. Emellett a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola zenepedagógusa is vagyok és öt óvodában: Sislócon, Gálocson, Palágykomorócon, Tégláson és Ráton tanítom a kicsiket népi játékokra. Továbbá a palágykomoróci református egyházközség presbitereként is tevékenykedem.
– Mindezek mellett a Fortuna együttes énekese.
– 18 éves koromtól énekelek a zenekarban. Az együttest édesapám alapította két férfitársával. Ő igazi muzsikus lélek, tőle örököltem a zenei tehetségem. Emlékszem, épp takarítottam otthon, amikor szólított, hogy segítsek be neki a próbán és énekeljem el Korda György Becsaptál című dalát. Ezzel kezdődött minden, azóta vagyok én is a formáció tagja.
– Van olyan, amit nem szeret a munkájában?
– A papírmunkát. Szívesen rábíznám valaki másra, mivel sok energiát és időt vesz el.
– Karrierista?
– Nem mondanám. Nálam az első helyen mindig is a család állt. Csak akkor tudok igazán a munkámra koncentrálni, ha a szeretteimmel minden rendben van. Semmire sem jutnék, ha nem lenne ennyire megértő és támogató családom. Nagyon türelmes, kompromisszumra hajlamos férjem van. Mindig mindenben támogatnak, mellettem állnak.
– A fiai érdeklődnek a zene iránt?
– Dániel sokáig néptáncolt, zongorázni is tanult. Aztán jött a kamaszkor és alábbhagyott az érdeklődése, én pedig nem szerettem volna erőltetni. Mátyás három évig tanult gitározni és nagyon szép hangja van. Csodásan énekel népdalokat, operetteket. Dalversenyen is megmérettette már magát, ahol dobogós helyezést ért el. Ő színész szeretne lenni a későbbiekben.
– Mikor volt a legboldogabb?
– Az esküvőm napján. Nem feszültem rá, mint más menyasszony. Ebben is nagy segítségünkre voltak a szüleink, nekik köszönhetően mi élvezhettük az esküvőt, az valóban a mi nagy napunk volt.
– Mitől fél a legjobban?
– A bezártságtól és a tyúktól. Mikor már az asztalon hever, én megpucolom, feldolgozom, ezzel nincs semmi gond, de amíg él és mozog, addig irtózom tőle.
– Milyen szuperhős képességet szeretne?
– Hogy bárkit meg tudjak gyógyítani.
– Mi a kedvenc illata, szava?
– Eleinte a citruszos illatokat kedveltem, most már inkább az édeset szeretem. Kedvenc szavam a szeretlek.
– Káros szenvedély?
– A túlzott kávéfogyasztás. Van, hogy négy-öt is lecsúszik.
– Ha tehetné, változtatna az életén?
– Nem. Én mindig a Jóistenre hagyatkoztam. Azzal, hogy ő iderendelt, valami célja van velem és én eszerint cselekszem.
– Érzékeny? Mikor sírt utoljára?
– Hamar elérzékenyülök. Nemrég vesztettük el a húgom anyósát, épp a születésnapomon volt a temetése. Akkor sírtam utoljára. Három év alatt már a harmadik anyukát temettük el. Az én édesanyám három éve hunyt el rákban. Húsz évig küzdött a betegséggel.
– Mi az, ami kikapcsolja?
– A zenehallgatás.
– Miben szokott kételkedni?
– Önmagamban, hogy jól cselekszem-e. Így időnként jólesik a pozitív visszacsatolás.
– Hogyan kezeli a konfliktusokat?
– Inkább kerülöm. Nehezen viselem a feszült helyzeteket, olyankor a szívem a torkomban dobog, alig várom, hogy vége legyen.
– Haragtartó?
– A legkevésbé sem, már csak azért sem, mert rettenetesen feledékeny vagyok és hamar kitörlődik az emlékezetemből a viszály oka.
– Mikor fogy el a türelme?
– Amikor nem az történik, amit én akarok. Akaratos vagyok és olykor türelmetlen.
– Szigorú?
– Igen. Magam is szigorú nevelést kaptam, ami gyerekként ugyan nem tetszett, de mai ésszel már belátom, hogy javamra vált. Ennek köszönhetően ugyanis nem vagyok sértődékeny. Megtanultam, hogyha nehézségbe ütközöm, akkor is tovább kell menni, el kell végezni a vállalt feladataimat. Vallom, hogy igenis kell a szigor, a nevelés egyik fontos eszköze.
– Mire vágyik most a leginkább?
– Békére és szabadságra, hogy önfeledten és mindenféle aggodalom nélkül el tudjunk menni a családdal a városba fagyizni. A Jóisten mindig megmutatja, mennyire nem értékeljük azt, amink van, már csak akkor, amikor hiányt szenvedünk belőle.
