Hogyan alakította át a háború a kárpátaljai művészetet? │ KISZó-interjú

„Hogy amikor már nem lőnek, mi se lövelljük ki a dühünket egymásra”

Gúzsba kötöttség, elnémulás, kilátástalanság, megrekedés – milyen reakciók születtek a több mint ezer napja tartó háborúra, hogyan alakította a kárpátaljai magyar művészek, írók életét és alkotásait az elmúlt időszak? – erről kérdeztük Kulin Ágnes festőművészt, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaság (RIT) elnökét, illetve Marcsák Gergely, irodalomtörténészt, írót, költőt, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) elnökét.

Simon Rita

– Milyen volt az első „sokkhatás” a háború kirobbanásakor, milyen válaszok érkeztek az íróktól, művészektől a műveken keresztül?

Kulin Ágnes: A háború hatása mélyen beépült a mindennapjainkba és az alkotói folyamatokba. Az első évben a düh, a kilátástalanság és az elkeseredettség dominált, ami nemcsak a műveken, hanem az alkotói közösségeken belül is érezhető volt. Számomra ez az időszak egy nehéz szünetet hozott, amikor úgy éreztem, hogy szinte megbénultam. A művészet azonban egyfajta terápiává vált, amely segített a düh, a fájdalom és más érzések feldolgozásában. Az első év után egy fordulópont következett az én életemben is: ráébredtem, hogy bár a háborút nem tudjuk megállítani, megpróbálhatunk úgy élni és alkotni, mintha nem lenne háború. Ez egyfajta ellenállás, amelyben a kulturális projektek, az alkotótáborok és a közösségi rendezvények új értelmet nyertek. A művészet ereje abban rejlik, hogy képes elterelni a figyelmünket a szörnyűségekről, és valami maradandót hozhat létre ezekkel párhuzamosan.

Marcsák Gergely: Úgy tapasztaltam, az orosz támadás híre 2022 februárjában mindenkit megrémített és lebénított – emlékszik vissza az irodalomtörténész. – Kár lenne a sokkhatás közvetlen nyomait keresni az akkoriban született műveken, az ilyen traumák évek során kristályosodnak ki a lélekben, míg feldolgozásra alkalmas élménnyé válnak. A háború előtt, jól észlelhetően, épp a Covid és a karantén súlyosbította hétköznapokra érkezett egyre több alkotói válasz, és az új helyzet ismét mindent felrúgott. Ha mégis ki kellene emelnem friss élményekből táplálkozó műveket, Shrek Tímeának a szépirodalom és publicisztika határán mozgó naplójegyzeteit említeném, melyek hiteles képet festenek a hátországi élethelyzetekről. Kilenc ilyen naplójegyzet jelent meg a Helyőrség.ma portálon, illetve egy-kettő az Együttben is. Egy feleség és édesanya szemszögéből mutatják be a feje tetejére állt világot.

Szerintem kordokumentum értékű írások, azért is, mert bemutatják, hogy 2022-ben mennyi teher és plusz feladat szakadt a kárpátaljai nők nyakába.

Ír a menekültek kiszolgáltatott helyzetéről, a szakmunkások hiányáról, az akkoriban kirobbant üzemanyaghiányról stb. Ezek a naplójegyzetek a későbbiekben könyv alakban is meg fognak jelenni.

– Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie a RIT-nek?

Kulin Ágnes: A legnagyobb kihívás a 25 fős közösség működésének fenntartása volt. Nyolcvantól huszonötéves korig vannak alkotóink. És ezek a művészek nagyon különböző helyzetben élnek: van, aki idős korában egyedül maradt, és vannak, akiknek a mozgástere szűkült be. Az én feladatom nemcsak a szervezés, hanem a művészek támogatása is lett, mert felelősnek érzem magam értük. Egy nagy család vagyunk. Meg kellett értenünk, kinek mire van szüksége: beszélgetésre, alkotói eszközökre vagy éppen projektekben való részvételre. Egy kiállítás megszervezése is sokkal bonyolultabbá vált. Például a műalkotások összegyűjtése az alkotók lakhelyéről – legyen az Ungvár, Nagydobrony, vagy Tiszapéterfalva – hetekig tartó tervezést és logisztikai munkát igényel. A közösségi projektek óriási erőt adnak.

Amikor egy alkotótáborban harminc gyerek alkot vágyakozva, az reményt ad.

Ezek a projektek azt bizonyítják, hogy még nem tűnt el minden. Voltak olyan projektek, amelyek ebben az időszakban valósultak meg, és amelyek kifejezetten a háborúra reagáltak, a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeumban például a megvásárolt képek árával az ukrán hadsereget támogattuk. Vagy épp az Ecsettel a békért alkotótáborral hívtuk fel a figyelmet a háború művészetre gyakorolt hatására. Ezeket a programokat nem a RIT szervezte, de tagjaink részt vettek a szervezésben és sok hasonló tematikájú programon vettek részt. A művészet most is képes közösségeket építeni és a túlélést támogatni.

– Milyen változások következtek be a KVIT munkájában?

Marcsák Gergely: Ami a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságot illeti, szinte minden tevékenységünket felfüggesztettük. Néhány tagunk elhagyta az országot, az itthon maradók közül pedig egyesek, talán érthető okokból, sokáig nem mutatkoztak, nem hagyták el otthonaikat, esetleg a munkába temetkeztek, az online tér pedig nem igazán alkalmas az alkotói közösség hosszabb távú fenntartására. Békésebb, nyugodtabb időkre várunk tehát, hogy a munkát folytathassuk. Az Együtt folyóirat olvasószerkesztői posztját 2021-ben vettem át Csordás Lászlótól, a munka már akkor, a pandémia idején sem volt egyszerű. Nem lehet például klasszikus értelemben vett szerkesztőségünk, mindenki otthonról dolgozik.

A háború kitörése óta pedig még nehezebb lett egy-egy lapszám összeállítása és kiadása, de Vári Fábián László főszerkesztő és Dupka György felelős kiadó munkájának hála évi hat színvonalas lapszám kerül ki a nyomdából, illetve ezek anyaga a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapjáról is letölthető. Társaságunk honlapja, Kovács Eleonóra felelős szerkesztő és Nagy Tamás szerkesztő munkájának hála, továbbra is elérhető, havonta új tartalmakkal frissül.

Természetesen rosszul érint, hogy az irodalmi élet hanyatlik, és nemcsak itthon kevés a lehetőség találkozásra az olvasókkal, de például az anyaországba sem utazhatok fellépésekre, felolvasásokra, lapszámbemutatókra.

– Hogyan reagáltak a kárpátaljai művészek a háborúra, vannak visszatérő témák vagy stílusjegyek?

Kulin Ágnes: A háború mindenkit másképp érintett. Vannak képzőművészek, akik teljesen szüneteltetik az alkotói tevékenységüket. Mások nagyon aktívak lettek, és éppen a művészetükben találtak menedéket. Egyesek kifejezetten a háborúval foglalkozó sorozatokat hoztak létre. Például Kopriva Attila A sötétség beáradása a fénybe című munkáiban a melankólia és a háború komor hangulata tükröződik. Úgyhogy mindenki a saját stílusában reagál valamiféleképpen erre, Zsigó Olívia, egy fiatalabb, érzékeny keramikus-fotográfus munkáiban egy arctalan alak jelent meg, aki lehet bárki, akit különböző szimbolikus helyzetekben ábrázol. Ez is a háború lenyomata. De Réti Jánosnak is készültek háborúra reflektáló alkotásai, például a gúzsba kötött figurák, amelyek ennek a bezártságnak, a függésnek az állapotát mutatják be. Az én alkotói munkáimban is különbözőféleképpen jelent meg a háborús helyzet, sőt, minden évben máshogy.

Talán az első évre a düh volt a leginkább jellemző. Nálam a kéz szimbólum dominál, és az alkotásaimban megjelent a kilátástalanság, valamilyen kapaszkodó keresése. Ezek eléggé depresszív munkák.

A monokróm festészet és a figurális elemek elhagyása is jellemző irányzattá vált. Az anyagok durva, „tasista” kezelése – ami a második világháború utáni művészetben jelent meg – szintén visszaköszön. Ez a meggyötört vásznak és brutális textúrák alkalmazásával az események fizikai lenyomatát idézi meg. Ami szintén egy megfigyelhető jelenség mostanában, éd számomra nem annyira szimpatikus, amikor egyes alkotók opportunista módon, „figyeleméhesen” saját használják a művészetet. Direkt módon jelenítik meg azokat a meghökkentő, ikonikussá vált eseményeket, amelyek a háború ideje alatt történtek. Ez számomra hatásvadász festészet.

Marcsák Gergely: Próza tekintetében a háború szülte új élethelyzetek, a kapcsolati válságok, a kényszerű kivándorlás szülte honvágy, a nincstelenség és a felfoghatatlanul sok halálhír kap különös hangsúlyt. Shrek Tímea már említett írásai mellett Sz. Kárpáthy Kata, valamint a Magyarországon élő Ámorth Angelika rövidprózái, prózaversei tanúskodnak erről.

De természetesen a költőket sem hagyja hidegen a gyász, kiszolgáltatottság és félelem társadalmunkon eluralkodott érzése, felbukkan a téma a szülőföld sorsát aggódva figyelő Vári Fábián László, Finta Éva és Füzesi Magda munkáiban is,

előbbinek tavaly megjelent, Közelít valaki című verseskötete például fontos adalék a témához. Kiemelném továbbá a jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő, munkácsi származású Kopriva Nikolettet, aki idén megjelent Talán vagytok című kötetében hitelesen jeleníti meg a légiriadókkal és hosszú áramszünetekkel tarkított háborús hétköznapok világát. Érdemes megemlíteni még az Együtt folyóirat szerzői körének antológiáját, mely 2023-ban jelent meg, a Szégyenpiac címet viseli, és összeállításának vezérfonala a háború témája volt.

– Hogyan látja a jövőt? Megmaradnak ezek a hatások a háború után is?

Kulin Ágnes: A háború lenyomata velünk marad, ahogy a sztálinizmus vagy más történelmi traumák emlékei is. Az egyik legnagyobb kihívás az lesz, hogy a bennünk maradt agressziót ne egymásra vetítsük ki, hanem civilizált és emberi módon dolgozzuk fel.

Hogy amikor már nem lőnek, mi se lövelljük ki a dühünket egymásra.

A háború utáni művészet is más lesz, hiszen ezek az élmények egy egész generáció életét formálják. De az, hogy egy kiállításon rácsok mögött nézzük a műveket, már most is erős szimbóluma annak, hogy a művészet is megváltozott.

Bár nehéz pozitívumokat találni, talán az az egyik legnagyobb hozadéka ennek a szörnyűségnek, hogy a közösségi gondolkodás előtérbe került. Egyéni traumák helyett sokan elkezdtek közösségi kérdésekkel foglalkozni, ami a művészetben is megjelenik. Az igazán erős alkotások azonban véleményem szerint csak később születnek majd meg, amikor az élmények leülepedtek. Érdekes érzés volt néhány hónapja, amikor a múzeumban sétálva észrevettem, hogy megjelentek a rácsos ablakok, a vasajtók a galéria-termek között. Azzal, hogy az egykori vármegyeháza épületére szürke, vas, védőrácsok kerültek, mindent megváltoztat. Olyan, mintha a művészetet is rácsok mögé zárnák. Ez a felismerés, és ez az érzés még nagyon friss. De egy úgy gondolom, ahogy bennem nagy hatást keltett, a művészetben is visszhangra lel.

Marcsák Gergely: A kárpátaljai magyarság és a helyi irodalom sorsa közös.

Pillanatnyilag borús jövőképet látok magam előtt, de természetesen senki nem tudja megjósolni, mi vár még ránk.

Hogy az ország lakosságának nagy átrendeződése után egyáltalán lesz-e igény itt magyar nyelvű irodalomra, hogy lesz-e utánpótlást jelentő minőségi magyar oktatás, az a jövőben dől el. Addig is dolgozunk, bízunk a legjobbakban és imádkozunk a békéért.

Magyar Kultúra-napi rendezvénysorozat Beregszászban ● Kárpáti Igaz Szó