Több mint 1000 napja tart az orosz–ukrán háború. A világ szeme általában a frontvonalban lévő katonákra szegeződik – joggal, hiszen az ő bátorságuk nélkül elképzelhetetlen lenne a harc. De mi a helyzet a nőkkel, akik szintén hősökké váltak ebben a küzdelemben? Nem csupán az ukrán fegyveres erők soraiban szolgáló 68 ezer nőről beszélek, akik közül több mint 48 ezren hivatásos katonák, hanem azokról is, akik nap mint nap „láthatatlan” erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a háború sújtotta hétköznapokban életben tartsák azt, amit otthonnak nevezünk.
Az Ukrajnában élő nők (elsősorban a kárpátaljaiakról, de nem csak róluk van hiteles tapasztalatom) már békeidőben is híresek voltak sokoldalúságukról, de most egészen új szintre emelték ezt a tulajdonságot. A nők egyedül maradtak gyermekeikkel, a házimunkával, a „férfimunkával”, a döntésekkel, a küzdelmekkel, a gyász súlyával. Valaki azért maradt egyedül, mert megözvegyült, más a fronton szolgálatot teljesítő férjét hiányolja, megint más pedig a külföldre menekült párja nélkül próbálja továbbra is egyben tartani az otthont, hogy legyen majd hová hazajönni.
A háború nem csak azokat érinti, akik fegyvert ragadnak. A frontvonalakon túl is minden nő, anya, feleség, testvér hősies küzdelmet folytat – akár azzal, hogy új szerepeket vállal, akár azzal, hogy kitart és nem roppan össze. Olykor nem csak sepregetés céljából ragadnak eszközt a kezükbe, hanem azért is, hogy megfenyegessék a toborzóközpont munkatársait. Ezek a sokszor kétségbeesett, mégis elszánt nők nap mint nap bebizonyítják, hogy az igazi hősiesség nem mindig látványos – néha csak annyi, hogy akkor is folytatjuk, amikor minden okunk meglenne arra, hogy feladjuk.
Ezek az ukrajnai nők már megtanulták beüzemelni az aggregátort az áramkimaradások idején. Mások gyertyafény mellett tanulnak a gyerekekkel, megpróbálva elterelni a figyelmüket arról, hogy a világ darabokra hullik körülöttük. Nem csüggednek, mert tudják, hogy nincs más választásuk. A lányaik számára példaképpé válnak: erőt, kitartást, és olyan bátorságot mutatnak, amelyet más körülmények között talán soha nem hoztak volna elő magukból.
De vajon milyen üzenetet hagynak hátra a következő generációnak? Azok a gyerekek, akik most szemtanúi az anyjuk küzdelmeinek, felnőve magukkal hordozzák ennek az időszaknak az emlékét. Hogyan tud majd ez a generáció újra gyengéd lenni, amikor a világ csak az erőt ismerte el bennük? Vajon lesz-e valaha olyan férfi, aki a tenyerén hordozza őket, vagy örökké az önállóságuk súlya alatt élnek majd? Ezek a most formálódó ukrajnai nők talán egyszer újra megérzik majd, milyen gyengédnek lenni, de addig is az anyjuktól megtanulják, hogy az igazi bátorság nem abban rejlik, hogy valaki soha nem fél, hanem abban, hogy a félelem ellenére is továbbmegy.
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
