Liszt Ferenc-díjat kapott a Magyar Állami Népi Együttes énekes-szólistája
Vélhetően nincs olyan magyar ember, aki ne szeretné a magyar népzenét, a magyar népdalt. Ezek ugyanis örökségünk részei, és hálásak lehetünk azoknak az embereknek, akik felkutatják, művelik és átadják a következő generációnak. Ezen művészek egyike a viski születésű Pál Eszter, a Magyar Állami Népi Együttes énekes-szólistája, a Pál István „Szalonna” és Bandája énekesnője, aki nemzeti ünnepünkön Liszt Ferenc-díjban részesült. Fantasztikus elismerés ez, de hosszú út vezetett idáig, rengeteg munka és erőfeszítés áll Eszter mögött, míg megérdemelten átvehette a magas rangú kitüntetést.
Hegedűs Csilla
– Ismerjük a történetet, hogy a szülei, Pál Lajos és Jancsó Katalin voltak azok, akik tulajdonképpen a zene világában nevelték fel önt és a testvérét. Ön hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, az indulásra?
– A mai gyerekek úgy nevelkednek, hogy minden azonnal, másodperceken belül eléjük tárul, bármiről is legyen szó, rögtön megkapják. Nekünk ezzel szemben a szüleink mindig azt mondták, hogy tegyünk a céljaink eléréséért, és a sok energiabefektetés meg fogja hozni azt a bizonyos „gyümölcsöt”. Persze én sem voltam más típusú gyerek, mint az összes többi, amikor már sokat kellett tanulni, gyakorolni, inkább játszani szerettem volna az udvaron. És ilyenkor van óriási jelentősége a szülői jelenlétnek: hogy az a gyermek ne adja fel az első adandó nehézségnél, hanem legyen kitartó. Ebben nevelkedve azt tapasztalom, hogy ez az üzenet ugyanúgy ma is aktuális érvényű. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a Liszt Ferenc-díj valóban nem az egyik napról a másikra jött, sok év tanulás és kitartás áll mögötte. Nagyon remélem, hogy az eddigi utam, életpályám példát mutat az itthoni fiataloknak. Azt bizonyítja, hogy érdemes tanulni, érdemes olyan dologba fektetni az energiát, amit szeretnek, és érdemes nagyot álmodni. Elhinni azt, hogy mindenre képesek vagyunk mi, kárpátaljai magyarok.
– Nagyon fiatalon, még tinédzserkorában került Magyarországra. Nagy változást hozott ez az ön életében?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy mindig voltak körülöttem óvó, vigyázó emberek, olyan pedagógusok, akikre nagyon szívesen emlékszem vissza. Az általános iskola befejezése után a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam a tanulmányaimat zongora szakon. A sárospataki református püspök fia, Darányi Lajos volt a mesterem. Nagyon fontos találkozás volt ez. A zongoraórákon keresztül megmutatta azt is, hogy milyen fontos a műveltség, az olvasottság, a kíváncsiság és a tudás megszerzése. Például az aradi vértanúk napján nem mehettem be addig órára, amíg fel nem soroltam a vértanúk nevét. Ezért meggyőződésem, hogy a mai fiatalok életpályáját, amellett, hogy ott van mögöttük a családi támogatás, nagyban befolyásolja, hogy milyen pedagógusok veszik őket körül, és hogyan hatnak rájuk. Nekem ebben, hála Istennek, szerencsém volt.
Eszter nem elégedett meg a Nyíregyházán és a Debrecenben szerzett diplomákkal, mint azt elárulta, nagy vágya volt, hogy énekelni tanulhasson.
– Felsőoktatásban, egyetemi szinten éppen akkor indult el a népzenei képzés Budapesten, miután Debrecenben elvégeztem a zongora szakot, Nyíregyházán pedig az ének-zene szakot. A szüleim örültek, hogy most már én is elindulok az életben. Nekem viszont más terveim voltak, énekelni szerettem volna. Így amikor megtudtam, hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémián elindul a népzenei képzés, jelentkeztem és nagy örömömre fel is vettek az első „történelmi” évfolyamba.
– Hogy volt tovább?
– A színpad, a szereplés nem állt tőlem távol, mert ebben szocializálódtam, apuék úgy alakították, hogy ez nekünk természetes legyen. Az, hogy mások előtt zenélünk, énekelünk, soha nem okozott problémát, és eközben mindig voltak fellépések, megmérettetések, melyeken tovább lehetett fejlődni. Ennek a csúcsa volt számomra a zeneakadémia. 25 éves koromig a klasszikus zenét játszó társakkal töltöttem időm nagy részét, a debreceni évfolyamtársaim közül sokan nem is tudták, hogy énekelek. Mindeközben tagja lettem a bátyám, István által alapított Szalonna és Bandájának, a velük való közös munka is immár húsz éve kezdődött. Ez most már odáig jutott, hogy a zenekarral összenézésből tudjuk, mi következik, ismerjük egymás rezdüléseit. Az együtt zenélés, örömzenélés köt minket össze.
– Bátran mondhatjuk, hogy a világ minden táján felléptek már. Hogy fogadják külföldön a magyar népzenét?
– Azt tapasztaljuk, hogy óriási energiákat szabadít fel az emberekben a magyar népzene. Olyan zsigeri módon hat az emberek lelkére, hogy imádják, és kérdezik, hol lehet ezzel még találkozni. Tehát csak jó tapasztalatokról tudok beszámolni, mert óriási szeretettel fogadnak minket mindenhol, és mindig pozitív visszajelzéseket kapunk. Mi nagyon szeretjük, mert a mienk, de sokszor vagyunk olyan fesztiválokon, ahol más népek zenéi is megjelennek, és akkor még büszkébbek vagyunk arra, hogy milyen gazdag és gyönyörű a mi népzenénk.
– És gondolom, a repertoárjuk is bővül. Figyelembe veszik, hogy mi az, ami még érdekelheti a közönséget, vagy még színvonalasabbá teheti az előadásukat?
– Hosszú távra tervezünk, figyelembe vesszük, hogy mi az, ami még nem volt, és mi az, amit még meg szeretnénk valósítani. Viszont az is jellemző a zenekarunkra, hogy azonnal tudunk reagálni a közönség igényeire. Az összeállított műsorunkat egy perc alatt át tudjuk formálni, ha azt látjuk, hogy a közönség teljesen mást igényel, vagy mást szeretne. És gyakran előfordul, hogy helyben kell újratervezni, de ez sosem okoz gondot, mert mára olyan a repertoárunk, hogy van miből gazdálkodni. Ha csak Bartókot, vagy Kodályt vesszük, a kutatómunka, amivel ők rendszerezték a magyar népdalokat, annak most is csodájára járnak az egész világban. A szlovák népzenénél is Bartók rendszerezte a népdalokat, ezért sokan azt gondolják, hogy Bartók Béla szlovák zenetudós volt. Több tízezer népdal van adatbázisokban archiválva, melyek hozzáférhetőek, tehát ez egy soha véget nem érő tanulási folyamat. Még mindig sok minden van, amit szeretnék megtanulni.
– A Magyar Állami Népi Együttes énekes-szólistája, a Szalonna és Bandája énekeseként sokat utazik. Hogyan tudja egyeztetni a sok feladatot a családi élettel?
– Két kislányunk, Anna és Eszter számára ugyanolyan természetes, hogy a színpadon, vagy a színpad mellett élik az életüket, mint nekem gyermekkoromban. Mindketten sok olyan előadást láttak már, amelyek a szemük előtt születtek meg. Ha az Állami Népi Együttesben készülünk egy-egy bemutatóra, akkor is ott vannak a kulisszák mögött, és látják, hallják, hogy a kis apró részletekből miként áll össze egy előadás, milyen háttér-információk vannak, amiből egy kerek egész lesz. Mi is annak idején gyakorlatilag így nőttünk fel, és természetes volt számunkra. Ezt láttuk, amikor a Magyar Állami Népi Együttes mintájára alakult Tisza Együttest vezették a szüleink, mi pedig ebben a közegben cseperedhettünk. Emlékszem, hogy gyerekként ugyanígy ott ültünk a próbákon, és „hallgatóztunk”. Azt hiszem, a mi lányainkra is pozitívan hat mindez, mint ahogy anno a miénkre is, és aztán majd az ő döntésük lesz, hogy milyen hivatást választanak. Mindenesetre most még nagyon szeretik, az életük része, hiszen mindketten a Kodály Zoltán alapította iskolába járnak Budapesten, és a Magyar Rádió gyermekkórusában énekelnek. Ott a zeneoktatás a Kodály-módszer szerint zajlik, ami köztudottan világhírű. De a szigorból ők semmit sem vesznek észre, nekik az éneklés csak játék.
– Sok teendője mellett fontosnak tartja, hogy gyakorta hazalátogasson, és a kárpátaljai gyerekekkel is foglalkozzon, felkarolja a tehetségeket…
– Legutóbb az „Által mennék én a Tiszán” népdaléneklési verseny zsűrijének a tagja voltam, és mellettem az a Juhász Erika ült, aki Debrecenben a népi ének tanárom volt, és kárpátaljai diákként engem is felkarolt. Arról nem beszélve, hogy valaha ezen a versenyen én is ott álltam, mint versenyző, most pedig úgy ültünk egymás mellett, mint kollégák. Azt hiszem, ez a körforgás a lényeg. Felemelő érzés látni ezeket a tehetséges gyerekeket, és persze fontos az is, hogy ezután a tanítványaim vigyék ezt tovább. Nagy dolog, hogy azok a kárpátaljai tanítványok, akikkel a táborokban, mesterkurzusokon itthon együtt dolgoztunk, elindultunk egy úton, mára már zeneakadémisták, leendő kollégák. A zeneművészeti konzikban pedig már ott dübörög a következő generáció.
– Nemzeti ünnepünk alkalmából vehette át a Liszt Ferenc-díjat. Meglepte?
– Természetesen. Hiszen mint minden más hivatásnál, nálunk is fontos a pozitív visszajelzés. De az egyéni előadóművészi teljesítmény mellett hiszem, hogy ez a díj egyben komoly elismerést jelent az egész népzenész szakma számára. Beleértve azokat a kollégákat is, akik itthon, Kárpátalján és az egész Kárpát-medencében azért dolgoznak, hogy a következő generációnál is beérjen az a bizonyos „gyümölcs”. És ide illenek Kodály Zoltán szavai: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra, meg újra meg nem szerzi magának.”
Kapcsolódó tartalom:
Pál Eszter: „Amikor van pár szabad napom, kocsiba ülök, és irány Visk”
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
