Jakab Andrea: „…arra törekszem, hogy megtaláljam az arany középutat…” │KISZó-portré

Vidám, közvetlen, barátságos, egyben maximalista. Hivatását komolyan veszi, igyekszik minden tekintetben megfelelni. Ha kell, szigorú, viszont fontos számára, hogy megtalálja az arany középutat. Szabadidejében szívesen tevékenykedik a ház körül, a hobbija a műszempilla-építés. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Jakab Andrea, a Perényiné Frangepán Katalin Gimnázium igazgatója.

Hegedűs Csilla

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Nagybégányi vagyok, s mind a mai napig ott élek. Szívemnek-lelkemnek kedves az a hely, nem is hagynám el semmi pénzért. Nagyon boldog gyermekkorom volt, bár a szüleim szigorúan neveltek, mint egykét, de sok tartalommal igyekeztek megtölteni a gyermekéveimet. Apukám teherautón dolgozott, sokat utazott, s sokszor megengedte, hogy vele tartsak. Ezek az élmények a mai napig elkísérnek. Hosszú évekig a nagyszüleimmel együtt éltünk egy portán, és ők is sokat foglalkoztak velem, meséltek a régmúlt időkről, s ezekkel a történetekkel is gazdagodtam. Mindent egybevéve, nagyon szép és tartalmas gyermekkorom volt, kirándulásokkal, sok-sok játszással és tanulással egybekötve.

– Szülőfalujában kezdte az iskolát?

– Igen, az általános iskolát Nagybégányban végeztem, majd a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem. Itt is nagyon jól éreztem magam, bár én a Munkácsi Tanítóképzőbe szerettem volna menni, de apukám nem engedett. Az az igazság, hogy mindig is a pedagógusi pályán szerettem volna elhelyezkedni, az óvónői szakra soha nem is gondoltam. De az élet, ahogy mondják, kifürkészhetetlen, végül a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanító és óvodapedagógiai szakán szereztem diplomát.

– Fiatal szakemberként hol kezdett el dolgozni?

– Főiskolásként iskolákba és óvodákba jártunk gyakorlatra, de akkor is az iskola állt közelebb a szívemhez. Többek mellett a szülőfalumban is dolgoztam gyakornokként, szerettem volna ott munkába állni alsós taítóként, de az élet nem így hozta. 2013 nagyon szomorú év volt számomra, édesapám beteg lett, meghalt. Ez annyira letaglózott, hogy nem is volt kedvem foglalkozni az elhelyezkedéssel. Végül 2013 utolsó napjaiban a beregszászi 6. számú óvodában vettem részt egy meghallgatáson, és 2014. január elején munkába is álltam. Nyolc évig dolgoztam ott, Szűcs Marika néni személyében egy olyan óvodapedagógus mellett, akitől nagyon sokat tanultam. Hogy hogyan kell a kisgyerekekkel megszerettetni magunkat, hogyan kell őket nevelni, tanítani, hogyan kell elérni, hogy figyeljenek. Miután ő nyugdíjba vonult, rám hárult a nevelés, azt hiszem, akkoriban értem igazi óvodapedagógussá.

– Egy óvodapedagógusnak nélkülözhetetlen erénye kell hogy legyen a türelem…

– Mindig is szerettem, ha körülöttem zsibvásár van. Az óvodában a kötelező foglalkozások után a szabad játék volt az, amit a legjobban szerettem, mert láttam, hogy a gyermekeket is ez tölti fel a leginkább. Én pedig engedtem nekik azt, hogy kibontakozzanak. Tehát méltán állíthatom, hogy türelmes vagyok.

– Hogyan és mikor került a Rákóczi-főiskolára?

– Egy idő után a főiskoláról gyakornokok jöttek hozzánk, így gyakorlatfelelős is lettem, s mindez odáig nőtte ki magát, hogy szerződéses alapon 2017-től a Rákóczi-főiskola gyakorlatvezetőjévé váltam.

– Fiatalkora óta ódzkodott az óvodapedagógiától, mégis ezen a pályán maradt. Néhány évvel ezelőtt gondolta volna, hogy végül egy olyan elismert intézményrendszer igazgatója lesz, mint a Perényiné Frangepán Katalin Gimnázium?

– Soha nem gondoltam volna. Meg is lepett a felkérés, amire nem bólintottam rá azonnal, mert őszintén szólva féltem a kihívástól, és még nem is éreztem magam késznek erre a feladatra. Akkor még óvodapedagógus voltam, s ezzel párhuzamosan egy héten egyszer óvodapedagógiát tanítottam a főiskolán, miután Munkácson elvégeztem a magiszteri képzést. Végül rábólintottam, előbb igazgató-helyettes voltam, 2024-től pedig immár vezetem a Perényiné Frangepán Katalin Gimnáziumot. Fontos megjegyeznem, hogy a férjem és édesanyám, a családom támogatása nagyon sokat jelent számomra, sokat köszönhetek nekik.

– Bár vonakodott, hogy elvállalja a kinevezést, mégis úgy gondolom, ott rejtőzködött valahol önben a talpraesettség, a határozottság.

– Még mindig fejlődöm, de azt hiszem, mostanában érzem úgy, hogy felnőttem a feladathoz. És bizonyára korábban is ott bujkált valahol legbelül a talpraesettség is, hiszen megbirkózom a rám bízott feladatokkal, de sokat köszönhetek az elődömnek, Bedő Anzselikának is, aki segített, útbaigazított. Igazából akkor döbbentem rá, hogy mennyi munkával jár ez, amikor Anzselika szülési szabadságra ment, a komoly döntéseket nekem kellett meghoznom, ami még mindig okoz néha egy kis fejtörést.

– Milyen főnöknek tartja magát?

– Elnéző vagyok. Néha mondják is, hogy ilyenkor a finom óvónői lelkemet tegyem félre, és vegyem elő a szigorúbb énemet. Úgy érzem, ez sikerül, és ha szükséges, akkor főnök vagyok, de arra törekszem, hogy megtaláljam az arany középutat.

– Mindeközben férjhez ment, gyermeknek adott életet.

– 2015-ben kötöttünk házasságot a férjemmel, aki zápszonyi. Nagybégányban telepedtünk le. Egy fiúgyermekünk született, Kristóf idén tölti be a kilencedik életévét és a 4. Számú Kossuth Lajos Líceum boldog kis tanulója. Órák után sokszor itt, a főiskolán „dolgozik” velem, így már ezt a környezetet is ismeri és szereti.

– Aggódó szülő?

– Nem. Bármilyen furcsa is, a férjem sokkal aggódóbb nálam. Az óvodában ugyanis megtanultam, hogy nem kell azonnal pánikba esni, ha megbotlik egy gyerek, és elkezd sírni, hiszen sok esetben nagyobb az ijedelem, mint a fájdalom. Kristóf esetében is így voltam, soha nem reagáltam túl a dolgokat, hiszen tudtam, egy ölelés, egy puszi csodákra képes.

– A sok teendője mellett szakít időt az otthoni feladatok ellátására is?

– Természetesen. Úgy mint más feleség, családanya sütök, főzök, mosok, takarítok. A kertészkedésre már nem jut annyi időm, viszont amikor tehetem, szívesen kapálgatok, ami jó kis testedzés is.

– Mi az, ami kikapcsolja? Van hobbija?

– Amikor világra hoztam Kristófot, nyilván otthon voltam, és az otthonlét egy bizonyos idő után unalmassá vált, ezért elkezdtem a műszempilla-építést kitanulni. Ezt azóta is csinálom, és bátran nevezhetem a hobbimnak, illetve a műkörömépítést, amit szintén megtanultam. Munka után, esténként, ha még van erőm, akkor várom a vendégeimet, akár egy háromórás műszempilla-építést is bevállalok. Szeretem csinálni, mert kikapcsol, feltölt, közben a gondolataimat is össze tudom szedni.

– A munkahelyén vannak olyan személyek, akikkel az évek alatt barátság alakult ki?

– A tantestület igazán jó és összetartó csapatot alkot. Sok mindent megosztunk egymással, s számíthatunk egymásra.

– Szokott halogatni?

– Igen, szoktam. Valamikor nagyon lusta vagyok, s egyes dolgokat az utolsó pillanatra hagyok, de amikor már nagyon a körmömre ég a munka, szépen sorrendben mindent megcsinálok. Jelenleg a doktorira készülök, és a tanulás, felkészülés is sok időmet elvesz. Tehát vannak olyan dolgok, melyek „rásegítenek” arra, hogy halogassak.

– Pontosság?

– Ez is egy hibám a sok közül. Mivel túl sok mindent csinálok egyszerre, ezért nem mindig sikerül pontosnak lennem.

– Fiatal kora ellenére az eltelt évek alatt sok helyen megfordult, megannyi emberrel találkozott és ismerkedett meg. Jó emberismerőnek tartja magát?

– Igen. Ha nem is az első találkozás alkalmával, de egy-két beszélgetés után leszűröm a konzekvenciát, hogy milyen emberrel állok szemben. Ez igazán az állásinterjúkon látszik meg, már az első lépését figyelem a leendő kollégának. Többségében előre látom, hogy fogok-e tudni vele dolgozni, vagy sem. De természetesen volt már rá példa, hogy tévedtem, és szerencsére kellemesen csalódtam.

– Mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé?

– Idő kell arra, hogy mondjuk egy trauma után megnyugodjak. Olyankor ha hazamegyek, elvonulok, a csendben és nyugalomban hamar akklimatizálódom. Nincs kizárva, hogy közben csinálok valamit, ruhát vasalok, vagy a szobában pakolászom, lényeg, hogy csend legyen körülöttem.

– Közel a nyár. Milyen családi programokat terveznek a szabadság idejére?

– Amikor a Frangepán leáll, akkor tudunk tervezni egy kis pihenést. Általában nyár közepén egy hónapra zárjuk be az óvodákat, és ilyenkor tudnánk elutazni, de mivel ezalatt az egy hónap alatt folyamatosan csörög a telefon, hiszen az óvodákban zajlanak a felújítások, és a férjem sem tud szabadon mozogni, nem készülünk messzire. Viszont a kisfiamnak mindenképpen szeretnék egy kis nyári élményt biztosítani, ezért kisebb kirándulás, családi látogatás bele fog férni a nyárba.

Kapcsolódó cikkünk:

Ahova a gyerekek nem sírva érkeznek, hanem sírva mennek el ● Kárpáti Igaz Szó

Forrás:
KISZó
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Post Author: KISZó