Zsuzsa néni gazdagsága ● Kárpáti Igaz Szó

Két fiú, három unoka, négy dédunoka

A nagygejőci Molnár Zsuzsanna lapunk egyik leghűségesebb olvasója. Azt meséli, a nagypapája a Kárpáti Igaz Szóból tanította olvasni. A közelmúltban panaszkodva hívta fel szerkesztőségünket – sajnos az ukrán posta hibájából nem ő volt az egyetlen –, hogy az utóbbi időben nem jut hozzá az újsághoz.

Magyar Tímea riportja

– Hogy énvelem interjút? – hitetlenkedik a 84. évébe lépett asszony, aki korát meghazudtolóan fürgén mozog és napra pontosan emlékszik élete legapróbb részleteire is. Örömmel invitál be otthonába, ahol a karácsony küszöbén egy kávé és aprósütemény mellett mesél nem könnyű gyerekkoráról, munkával töltött éveiről, családjáról.

– Császlócon születtem. Nagyon rossz emlékeim maradtak a gyerekkoromból… Amikor bejöttek az orosz katonák, az egyik a kezébe vett és a kút fölé tartott. Azt parancsolta, mondjam neki, hogy „szeretlek apa”, különben bedob. Mint utóbb kiderült, odahaza volt egy kislánya, aki nagyon hiányzott neki, és ilyen fura módon akarta enyhíteni a hiányát. Nem tudom, félelmemben mondtam-e neki valamit, de szerencsére jött a tiszt, aki ráripakodott, hogy ilyet ne merjen csinálni. Anyukámon kívül nagyapám volt velünk, mert apukámat 1942. november 2-án elvitték a frontra. Csak akkor látott, amikor kereszteltek, aztán még egyszer hathónapos koromban. Sajnos soha nem tért haza, odaveszett. Apa nélkül nőttünk fel a bátyámmal, aki három évvel idősebb volt nálam. Nem éheztünk, de nem járhattam olyan szép ruhákban, mint azok, akiknek volt édesapjuk…

Zsuzsa néni édesanyja lovakat tartott, később ökröket vett. De amikor jött a kollektivizáció, mindenüket elvették. Csak egy tehenük maradt. Beállt a kolhozba dolgozni, azonkívül a háztájiban gazdálkodtak. Az Ungváron értékesített zöldségből, gyümölcsből és az eladott tejből tartotta fenn a családot.

– Emlékszem, már tízévesen nekem is bepakolt és én is vittem Ungvárra a tejet. Gyalog, mert akkor még nem volt busz.

Az elemi osztályokat Császlócon, az általánost Kereknyében végezte el. Utóbbi ukrán nyelvű volt, eleinte semmit nem értett.

– Az a nyár nagyon megmaradt bennem, rekkenő hőség volt és mentem anyukámmal gabonát aratni. Magasabb volt a szára, mint én. Nagyon nehéz munka volt, többet nem vágytam a mezőre, inkább beálltam a gabonaválogatóba, ahol viszont éjjel 11 óráig tartott a munka. Úgy gondoltam, könnyebb lesz a sorom, ha tanulok és beiratkoztam Lázra a nyolcadik osztályba, ott érettségiztem. A bátyám Beregszászban tanult traktorosnak. Édesanyánk mondta, hogy nem fogja bírni fizetni mindkettőnknek a tandíját, először nem is engedett. De aztán csak beleegyezett. Emlékszem, félárvaként nekem szerencsére csak a 360 rubel felét kellett fizetnem és ingyenkosztot kaptam a bentlakásos iskolában, ahol nagy volt a szigorúság. Július 1-jén kaptuk meg a bizonyítványt. Már szeptemberben munkába álltam a nagygejőci klubban. Egy koncházi fiatalember volt a klubvezető, akit leváltottam. Rajtam kívül volt még egy jelentkező az állásra, de mivel én tudtam ukránul, így esett rám a választás, hisz a dokumentációt ukránul kellett vezetni. Tizenkét évig voltam klubvezető, 1957-től 1969-ig. Ekkor kultúrházzá alakították a klubot, ahol 1983-ig maradtam. Időközben, a járási vezetés utasítására, levelezőin elvégeztem a huszti közművelődési szakiskolát.

A közművelődésben töltött 26 évre szívesen emlékszik. Elmeséli, hogy negyven tagú énekkara, színjátszó csoportja volt. Rengeteget jártak szerepelni a szomszédos falvakba a Haladás Kolhoz égisze alá tartozó csapattal, a járási szemlék állandó szereplői lettek. A falu művelődési házában minden vasárnap élőzenés bál volt.

– Két hegedűsből, egy dobosból és egy cimbalmosból állt a zenekar. Amíg délután tartott a római katolikus mise, addig összerakták a hangszereket. Táncoltak az emberek. Majd vacsora után kezdődött a mozivetítés – idézi fel mosolyogva a régmúltat. – Bizony akkoriban nagy közösségi élet volt a településen. Ma az emberek be vannak zárkózva. A fiataloknak nincs hol összegyűlniük, bele vannak merülve a mobiltelefonba. Mióta az egyház visszakapta a művelődési ház épületét, gyakorlatilag megszűnt a kulturális élet.

Mutatja jobb keze hüvelykujját, amely a sok papírmunkától görbült el. Negyvenhét évig írt tollal. Kultúrosként rengeteg mulinót, lózungot kellett készítenie. Majd, amikor váltott – már családja volt, és megelégelte az éjszakázást –, 43 évesen elvállalta a helyi postahivatal vezetését, akkor sem volt hiány írnivalóból. Három postással 2004-ig, 21 éven át intézte négy település – Nagygejőc, Kisgejőc, Hosszúmező és Oroszgejőc – ügyes-bajos dolgait. De még nyugdíjba vonulása után is többször kisegítette a postai dolgozókat, ha megkérték rá. Mindenkit ismert. Megtanulta kiismerni az embereket, bár még így is érték néha meglepetések.

– Az újság régen minden házba járt. A postás kétszer fordult, volt, hogy 186 Igaz Szót kellett kivinni – nosztalgiázik a szépkorú asszony. – Ma meg a többség az interneten olvas. Most épp van postásunk, bár egy időre felmondtak neki. Előfizettem a lapra a jövő évre is. Hiába, én már nem tudok meglenni a Kárpáti Igaz Szó nélkül.

Amikor magas korának titka felől érdeklődöm, kiderül, hogy optimista, nagyon precíz, pontos, aki szívesen segített mindig a rászorulókon. Persze magas korában a géneknek is szerepük van, hisz az édesanyja is 80 évet élt meg. Ugyanakkor világéletében szókimondó, igazságszerető, megmondóember volt, aki nem félt kinyilvánítani a véleményét feljebbvalóinak sem. Ami a szívén, az a száján.
Zsuzsa néni, ahogy akkoriban a legtöbb fiatal, a klubban ismerte meg a férjét, Józsefet. 1959-ben kötötte be a fejét. Édesanyja nem szívesen engedte el otthonról. Szerényen, csendesen esküdtek össze. Felmondta a kvártélyát és odaköltözött a férjéhez. 1960-ban született Miklós, 1965-ben Oszkár fiuk. Miklós révén egy unoka – Gábor –, Oszkár révén kettő – Oszkár és István – született, akik négy dédunokával örvendeztették meg. Párja 2018-ban hunyt el. Évekkel korábban agyvérzést kapott, a szíve is beteg lett, de felépült. Ám másodszor, tíz kórházi nap után, egy szombat reggelre csendesen elaludt. Nehezen szokta meg, hogy egyedül maradt, de kénytelen volt.

– Patrik 14, Anasztázia 10, Annamária 4, Levente 3 éves – sorolja gondolkodás nélkül valamennyi dédunokáját. Miközben mutatja a fényképüket, mindegyikről mond valami kedveset. Azt mondja, mindnyájukat egyformán szereti. Nagy szívfájdalma, hogy a család nagyobb része külföldön van. Az idős asszony Oszkár fiával és menyével, Icával él egy háztartásban. Utóbbival rendszeresen felkerekednek, vonatra ülnek, hogy láthassa a számára drága arcokat. A hétköznapokon telefonon beszélgetnek.

– Hála Istennek, nagyon jó a kapcsolatom a menyemmel. Jól kiegészítjük egymást. A fiamék elmennek reggel munkába, én meg mit csinálok? Olvasok, keresztrejtvényt fejtek, tévét nézek. Amikor van kismalac, kikészítik neki az ennivalót, hogy csak oda kelljen adnom. Ide-oda rendezgetek, szeretem, ha minden a helyén van. Azért most sem vagyok munka nélkül, a római katolikus templomban én vagyok a mindenes. Ideiglenesen vállaltam el, amikor az elődöm megbetegedett, aztán kiderült, hogy végleg számítanak rám. Úgyhogy elfoglalom magam.

Idén elég sűrű lesz az ünnep, hisz két karácsonyfát kell felállítani a templomban, fenyőágakat a mellékoltárokhoz, kis Betlehemet a Szűz Mária oltár elé, ajándékokat készíteni a gyerekeknek – 25 hittanosuk van –, cserélni a terítőket stb. Szóval lesz teendője, de nem bánja.

A régmúlt karácsonyokat felidézve, könnyeivel küszködve mondja, azok voltak a szép idők, amikor még együtt volt az egész család és tele volt a ház. Ezért arra vágyik a legjobban, hogy végre béke legyen és ismét itthon láthasson mindenkit…

A szerző felvételei