Nem csak karácsonykor történnek csodák│KISZó-riport

Így vált a Szolyvai Gyermekotthon egyedülálló rehabilitációs központtá a háború árnyékában

A karácsony minden család számára az egyik, ha nem a legjelentősebb ünnep. Már az adventi időszak is az ünnepi ráhangolódás jegyében telik, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket. Ilyenkor összegyűl a család apraja-nagyja, ünnepi díszbe öltöztetjük az otthonunkat, fenyőfát állítunk, készülnek az ünnepi finomságok a karácsonyi asztalra, mindeközben a kicsik tűkön ülve várják, hogy nekiláthassanak az ajándékok kibontásának. Ám nem minden gyermeknek adatik meg a szerető ölelés, a család, az otthon melege, hogy megélje a karácsony varázsát. Az árvák, azok a gyermekek, akikről lemondtak a szüleik, valamint szülői gondoskodás nélkül maradtak gyermekotthonban töltik a karácsonyt. A Szolyvai Gyermekotthon Kárpátalja legnagyobb ilyen intézménye, ahol nem csak karácsonykor történnek csodák.

Szabó Sándor, Pétervári Natália

Már az örökbefogadás önmagában is valódi csoda. Hiszen a gyermekek, akiknek valamilyen okból nem adatott meg, hogy vér szerinti szüleik neveljék fel, esélyt kapnak arra, hogy új, szerető családot találjanak. A Szolyvai Gyermekotthonként ismert intézmény az elmúlt hónapokban komoly átszervezésen esett át.

Az intézményben 3-4 éves korig lehetnek a gyerekek. Jobbik esetben nevelő vagy örökbefogadó szülők veszik őket magukhoz, a kevésbé szerencsések innen egy másik intézménybe kerülnek. Szomorú tény, hogy a statisztikák szerint, számukra egyre kisebb az esély, hogy családban nőjenek fel. Egy derűs napon jártunk az intézményben, Volodimir Béres igazgató a bejáratnál fogad minket. Ezt követően körbevezet az épületben, ahol meglepő csend honol. Az igazgatótól megtudjuk, hogy épp a déli alvásidő van, így csak az ajtó ablakai mögül leshetjük meg a csöppségeket. Odabent ágyak sorakoznak, 10-15 pici gyerek békésen szundikál, arról álmodhatnak, hogy szerető családhoz kerülnek. A hálóterem mellett van a játszószoba. A sarokban játékok tornyosulnak, a kicsik itt töltik a nap nagyobb részét. Két nevelő vigyáz rájuk. Miután felébrednek, egyesével kihozzák őket. Egyikük, Okszána, aki évek óta itt dolgozik, kedves mosollyal megjegyzi: „amikor belépünk a hálóterembe, azonnal felénk nyújtják a kezüket. Igénylik a törődést, a szeretetet, hiszen többségük szeretethiányos közegből, halmozottan hátrányos családból érkezik. Egyszerre mindegyiküket lehetetlen ölbe venni, dédelgetni. Amikor egy-kettő bennmarad a hálóban, halk nyöszörgéssel jelzik, hogy róluk se feledkezzünk meg. Mi igyekszünk egyformán figyelni minden gyermekre”.

Megyünk tovább, nem szeretnénk felébreszteni a gyerekeket. A folyosók falait mesefigurák díszítik. Szembeötlik, hogy az itt dolgozók minél barátságosabb környezetet igyekeznek teremteni a csöppségek számára. Az intézményvezető közben elmeséli, hogy a gyermekotthon 1980 júniusában nyitotta meg a kapuit, és először 120 gyermeket helyeztek el. Ma már jóval kisebb a létszám, jelenleg 60 gyermeket gondoznak itt. Vannak köztük árvák, szülői gondoskodás nélkül maradt és szociális védelemre szorulók. De nem minden ide kerülő gyerek válik örökbe fogadhatóvá. Az utóbbi években elkezdődött egy intézménytelenítési folyamat, ezért a mi otthonunk is átalakult. És ez helyes, véli az igazgató: „…mert a gyermekeknek az a legjobb, ha családban nőnek fel, örökbe fogadják őket vagy nevelőcsaládoknál kerülnek elhelyezésre”. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a háború kirobbanása megakasztotta ezt a folyamatot, viszont néhány hónap múlva ez újra beindult.

– Míg tavaly 17 gyermeket fogadtak örökbe az otthonból, néhányan pedig nevelőszülőkhöz kerültek, addig idén kilenc hónap alatt 30 gyermeket fogadtak örökbe, amire az intézmény történetében még nem volt példa – mondta látható örömmel a szemében Volodimir Béres. Hozzátette: a háború első heteiben a bila cerkvai (Kijev megye) gyermekotthon 35 lakóját, a nevelőkkel és a személyzet többi tagjával együtt Szolyvára menekítették a bombázások elől. Sokan közülük már családokhoz kerültek, de vannak még páran, akik örökbefogadásra várnak. Az igazgató ezzel kapcsolatban is megosztott egy érdekes történetet: tavaly március-április táján a közösségi oldalakon elterjedt egy álhír arról, hogy ötven örökbe fogadható csecsemő került az intézménybe egy frontvonal közeli településről.

– Szinte egész nap égtek a telefonvonalak, mindenki a gyermekek örökbefogadásáról érdeklődött, nem győztük cáfolni ezt az álhírt, még a közösségi oldalunkra is kénytelenek voltunk kitenni egy közleményt. Ez a történet az emberségről szól, ami még a mai viharos, gyakran kaotikus világunkban is fellelhető – ecsetelte, miközben egy lezárt folyosóhoz érünk. Ugyanis felújítás zajlik, így az udvaron keresztül igyekszünk a másik épületszárnyba. Kint is munkások serénykednek. Gyorsan tisztázza, az épületben az egyik vizesblokk helyreállítását végzik, míg odakint egy utólagosan beépíthető lifthez készítik elő a homlokzatot. Ennek a fő oka az, hogy a gyermekotthont szeptemberben átkvalifikálták rehabilitációs és palliatív központtá. Ám ez nem csak abból állt, hogy a bejegyzési iratokban megváltoztatták az intézmény nevét. Mint Volodimir Béres megjegyzi, már évekkel ezelőtt elindultak ezen az úton. A gyermekszám csökkenése miatt az egyik épületszárny feleslegessé vált, így ezt alakították át rehabilitációs központtá.

– Mi indokolta ezt a lépést, és hogyan tovább? – tettük fel a kézenfekvő kérdést. Az igazgató válasza rövid volt és tömör: „ezt hozta az élet.” Majd, hogy ne hagyjon kételyek között, így folytatta: „az Ukrán Miniszteri Kabinet 2019. évi 675. számú határozata alapján a gyermekotthonok kizárólag rehabilitációs és palliatív ellátó központként működhetnek tovább. Leegyszerűsítve ez azt jelenti: vagy teljesítjük az új feltételeket, vagy bezárjuk a gyermekotthont. Utóbbit senki nem akarhatta. Mérhetetlenül hálás vagyok a kollektívának, mert egy emberként támogattak ebben.

Persze, azonnal felvetődik a következő kérdés is: honnan volt erre anyagi forrás? Az igazgató sóhajt egy nagyot, és azzal kezdi, hogy az intézményt a megyei költségvetésből finanszírozzák, de kapnak támogatást az Egészségügyi Minisztériumtól, az ukrán nemzeti egészségügyi szolgálattól, valamint a szociális szolgálat is folyósít egy minimális összeget.

– Minden kínálkozó lehetőséget igyekszünk megragadni – mondja az igazgató. – Ugyanakkor az intézmény fenntartására szánt keretösszeg évről évre csökken, mert a gyerekek száma is apad. Örömteli, hogy a gyerekeink szerető családokhoz kerülnek, ám ez azt is jelenti, hogy az itt dolgozó emberek feleslegessé válhatnak és elveszíthetik a munkájukat, a családok pedig a jövedelmüket, ami fájó dolog. A rehabilitációs központtá válás ebben a tekintetben is a kezünkre játszott, átképzéssel felkészítjük az intézményben dolgozókat a váltásra. Ezek az emberek eddig is gyerekekkel dolgoztak, miért ne folytathatnák ezt a munkát gyógymasszőrként vagy rehabilitációs terapeutaként.

Volodimir Béres kitért arra is, hogy rengeteg támogatást kapnak civil, jótékonysági szervezetektől és magánszemélyektől egyaránt, ami hatalmas segítséget jelent számukra. Pár éve a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) 3,9 millió hrivnyával támogatta az egyik épületszárny tetőszerkezetének a teljes felújítását, de ebbe az összegbe belefért a szárny alatti alap megerősítése is, felújítottak néhány, udvaron álló faházikót, leraktak 280 négyzetméter térkövet, valamint vásároltak egy kisbuszt az intézmény számára. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet a mosodát újította fel és szerelte fel új berendezésekkel. A Katolikus Karitász szilárd tüzelésű kazánt vásárolt az intézmény számára. A korábban említett liftet német, osztrák és spanyol adományozók jóvoltából tudtuk megvásárolni. Magyarország Ungvári Főkonzulátusa, a Nemzetközi Migrációs Szervezet és az Ukrán Vöröskereszt Kárpátaljai Megyei Szervezete, valamint magánszemélyek is rendszeresen támogatnak minket.

– Annyi támogatónk van, hogy felsorolni is nehéz – jelentette ki az intézményvezető. – Azt szoktam mondani, hogy az Úristen vezérli hozzánk a jóakarókat. Ilyen például Zuzanna asszony, aki egy komplex rehabilitációs szakember Szlovákiából.

Hanna Haleha főnővér, az igazgató által említett szlovák önkéntesről szólva kiemelte, Zuzannának elévülhetetlen érdemei vannak a rehabilitációs központ fejlődésében.

– Sokat segített nekünk, komoly felkészültségével újfajta szemléletmódot hozott a rehabilitációs központ életébe – ecsetelte a főnővér. – Két-három havonta érkezik, és két hétig marad. Megosztja velünk a gyermekek rehabilitációjával kapcsolatos legújabb európai tapasztalatokat. Nem mellékesen soha nem érkezik üres kézzel. A gyerekek rehabilitációja mellett képezi a dolgozóinkat. De nem csak szakmai támogatást nyújtott nekünk. Közbenjárásával sikerült bekapcsolódnunk egy határon átnyúló együttműködési projektbe, amely a teljes elektromos hálózat korszerűsítését és nyolc légkondicionáló berendezés felszerelését foglalta magába.

– 2022-ben kötöttük meg az első szerződést az ukrán nemzeti egészségügyi szolgálattal bizonyos rehabilitációs és fejlesztő szolgáltatások nyújtásáról – ezt már Marija Legeza, a rehabilitációs központ orvos-igazgatója mondta. Hozzátette, az első év tapasztalatai megmutatták, jó úton járunk és milyen területen kell fejlődnünk. Célunk, hogy bővítsük a rehabilitációs szolgáltatásokat, új szakembereket képezzünk, és megfelelő eszközparkkal szereljük fel a központot. A rehabilitációban elért eredményeink magukért beszéltek, egyre több gyermeket küldenek hozzánk az orvosok, nem csak a megyéből, de a hágón túlról is. A kétszintes központ első emeletén 20 ágyas fekvőbeteg részleget hozunk létre, de olyan apartmanszobák is kialakításra kerültek, ahol a hozzánk érkező gyerekek a szüleikkel együtt szállhatnak meg a rehabilitáció idejére – teszi hozzá Marija Legeza.

Tetyjana Cjankótól, a rehabilitációs részleg vezetőjétől megtudtuk, hogy az intézményben jelenleg gyermekneurológus, gyógypedagógus, gyógytornász, mozgásterapeuták, ergoterapeuták, masszőrök, pszichológus, defektológus és logopédusok dolgoznak. Különböző neurológiai és mozgásszervi betegségekben szenvedő gyermekeket tudnak kezelni. Tervezik továbbá ortopédiai elváltozások, traumák, mozgásszervi műtétek, izom-, szalag-, ín- és ízületi betegségben szenvedők rehabilitációját is. A központban egészségjavító kezelésekre is fogadnak gyerekeket, például oxigénterápiára és speleoterápiára (sószoba). Továbbá kialakításra kerül két szenzoros szoba, ahol fény-, hang- és színingereken keresztül több érzékszerv stimulálása valósulhat meg. Futurisztikus az egész. A szobák arra adnak lehetőséget, hogy ösztönösen a környezet változására reagáljon a szervezet és ezáltal segítsenek a figyelem és a koncentráció fejlesztésében. E módszerrel az autizmussal vagy Down-szindrómával küzdő gyermekeket tudják fejleszteni. Mindössze négy ilyen van a megyében, az egyik éppen itt. Rehabilitációs célú hidroterápiás foglalkozásokat is tartanak az erre a célra kialakított medencében. Egy másik eszköz, amelyből csak egy van Ukrajnában, az úgynevezett HandCubeKeys interaktív fa billentyűzet. Az eszközt a látás- és érzékelési zavarokkal, súlyos beszédhibával küzdő gyermekek fejlesztésére használják.

Még hosszasan lehetne sorolni a látottakat, de inkább jöjjön két megható történet, amit Nagyija Petrisinec fizikoterápiás nővér osztott meg velünk. Az egyik egy Száska nevű kislányról szól, aki, amikor egy évvel ezelőtt először elhozták a szülei, csak négykézláb tudott kúszni fogyatékossága miatt. Az orvosok azt mondták, hogy soha nem fog járni. A rehabilitációnak és fejlesztéseknek köszönhetően elérték nála, hogy, igaz, egyelőre csak segédeszközökkel, de már jár a kislány. Mikola, a gyermekotthon lakója, Bila Cerkvából került ide. Róla is lemondtak az orvosok, ám a szakemberek kitartó munkájának köszönhetően sikerült talpra állítani a kisfiút.

Csodák márpedig léteznek, csak hinni kell bennük! De mi sem érkeztünk üres kézzel, több százezer forint értékben higiéniai termékekből és pelenkákból álló adományt adtunk át az igazgatónak a Magyar Református Szeretetszolgálat jóvoltából. Hiszen a karácsony többek között az ajándékozásról is szól.